Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Hunčik Péter
HUNČÍK PÉTER 292 hogy ez tíz százalékot jelentett, azaz a németek kb. tíz százaléka halt meg a kitelepítés során. A csehek számára a Beneš-dekrétum nemcsak gazdaságilag, hanem emberileg és morálisan is nagy terhet jelentett, és mintha tényleg meg akartak volna ettől szabadulni, és minél előbb. A jogi bizottság már márciusra elkésztette a jelentést, április elejére már mindenképpen ott volt, és nekem nagyon könnyű dolgom volt azt mondani a nyolc politikusnak, a négy párt képviselőjének, hogy jogilag a dolog adott, itt a papír, amely szerint ez nem hatályos, láttam a prágai levéltárban, az elnöki levéltárban ezeket a döntéseket, ezt vezettük, jegyzőkönyvek voltak erről írva folyamatosan. De még mindig nem volt meg egyébként a legnehezebb, hogy mit is akarunk.- Térjünk egy pillanatra csak vissza, hogy miről szólt ez a dokumentum! Tehát azt mondta ki, hogy a Beneš-dekrétumok hatályukat vesztették?- Nem. A dokumentum arról szólt, hogy a dekrétumok keletkezésük pillanatában a nemzetközi joggal ellentétben álltak, s a csehszlovák jogrendbe sem voltak beilleszthetők, tehát így a kollektív bűnösség mint kategória nem szerepelt az akkori jogrendben, és az említett dekrétumok az akkor érvényes emberjogi normáknak sem feleltek meg. Erre a három kérdésre válaszolt egyértelműen három nemmel a két jogász szakértő, hogy nem voltak összhangban sem a csehszlovák, sem a nemzetközileg érvényes emberjogi normákkal. Ez volt a lényeg, nekik erre kellett válaszolni- De megoldás nem volt?- Nem. Megoldásra őket senki sem kérte fel. Január folyamán nálunk járt Chászár Ede, az ismert amerikai magyar szakember, aki a mai napig létező amerikai magyar koalícióban vezető szerepet játszott. Ebben a koalícióban fontos szerepet játszott még Szentiványi Gábor, a Koszorús testvérek, Nagy Karcsi és Pásztor Péter, egyszóval történészek, jogászok, szociológusok. Amikor tudomást szereztek arról, hogy én ezen dolgozom, és végre megnyílt az út a megoldás felé, közülük is nagyon sokan voltak, akik segíteni akartak, mert például Szentiványi Gábornak itteni gyökerei voltak. Ők villámgyorsan meghívtak egy USA-látogatásra, hogy talán valamiben tudnának segíteni. Volt két-három előadás volt Washingtonban a Kossuth klubban, volt New Yorkban egy előadás, és volt New Jerseyben is. Szóval három előadás volt mind a három helyen, tömve volt a nézőtér, nagyon sokan hallgatták, s kérdezték, hogy miben segíthetnének. Elmondtam nekik nagyon őszintén, hogy halvány dunsztom sincs, azért jöttem, hogy van-e valakinek ötlete, hogy ezt a kérdést 45 év után hogyan lehetne komplex módon megoldani. A lényeg az, hogy néhány héttel később, február közepe táján jött egy faxüzenet, azt hiszem, Nagy Karcsi és a Császár Ede volt az aláírója vagy a Frank Koszorús, már nem tudom: a lényeg az volt, hogy találtunk egy precedens értékű példát számotokra, beszéljétek meg, hogy elfogadható-e, és leírták az esetet, amely arról szólt, hogy a második világháború során internált amerikai állampolgárságú japánok, akiket a Pearl Harbor megtámadása után Kalifornia területén internáltak, internálótáborban voltak egészen 46-ig, hogy ezekkel az emberekkel szemben az amerikai kongresszus csak 1984-ben hozott döntést. Úgy csinálták, hogy a kongresszus bocsánatot kért az ameri-
