Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Hunčik Péter
HUNČÍK PÉTER 276 tájékoztattad. Új dolog volt számomra, hogy amit megbeszélünk, az rögtön megy a világsajtóba. (...) Azért emlékszem erre, mert volt több szóvivő, volt olyan logikai eszmefuttatás, hogy nem eshetünk szét azon, hogy a szóvivőnket azonnal le fogják tartóztatni. Az este odáig gradálódott, azt hiszem, te voltál, nem tudom, a Nórán kívül Öllös is be volt-e építve, s támogatta-e azt az ötletet más, hogy pártot kell alapítani. Mert én csak rád (Tóth Károly) emlékszem, aki rágta a bajszát, és ugyanazt a hülyeséget ismételgette, ami nekünk, ugye, hülyeség volt. A pártnak olyan pejoratív értelme volt, hogy azt normális ember nem tudta elfogadni. Szigeti, Grendel Lajos meg Barak, számomra teljesen érthető módon, azt magyarázták hogy a pártról szó se lehet. Ők párttagok voltak akkor, és tudták, mi az a párt, én pedig arra voltam büszke, hogy soha semmilyen pártba nem belépni, a mozgalmat azt... Végül is nem volt véletlen, hogy a nevet úgy választottuk hosszú vita után, ahogy az kijött, és a szép az volt, hogy - mi éjfél után végeztünk, hajói emlékszem fél kettő felé - amikor hazafelé tartottunk, én Szigeti Lacit vittem, bekapcsoltam a rádiót, egész órának kellett lennie, talán két óra lehetett, a Szabad Európa Rádió vagy az Amerika Hangja jelentette izgatottan, hogy mi történt Prágában. Ekkor esett le a tantusz, majdnem visszafordultunk, de aztán mégis csak hazajöttünk. Itthon még belenéztem a jegyzeteimbe, aztán úgy döntöttem, verset írok, meg is írtam a verset, de hál istennek gyorsan kihúztam belőle minden nevet meg minden aktualitást, aztán a /Vapelső oldalán meg is jelent ennek a versnek egy verziója. Aztán a kérdés: holnap menjek-e Pestre, vagy ne menjek. De már jött az üzenet, hogy menjünk fel Pozsonyba a Besedába. Nálad mindent megbeszéltünk, csak azt nem, hogy mit fogunk csinálni a következőkben. Minden meg volt beszélve a mozgalomról, de egyetlen praktikus lépés nem volt. Emlékszem, feltételezés szintjén megvolt, hogy valakiket le fognak tartóztatni, de hogy utána ki mit fog csinálni és mi lesz, arra konkrét elképzelés nem volt. És ehhez nagyon jól jött az Umelecká beseda meg a pozsonyi dolgok. Erről már délután tudtam Szigetitől, akkor még a barátság azt jelentette, hogy az embernek volt egy-két haverja, és csak azzal kommunikált. Mi akkor délután felrohantunk Pozsonyba körülnézni, akkor még csak tényleg a Besedába, aztán hétfőn vagy kedden a Hviezdoslav téren már lezajlott az első tüntetés.- Hogyan lett belőled főszerkesztő?- Mintha megéreztem volna, hogy itt valami történni fog, kedden bementem a pszichiátriára, s mondtam a kolléganőimnek, hogy szabadságot veszek ki, vagy meghosszabbítom a szabadságomat. Ettől a pillanattól kezdve nagyon szimpatikusán reagált mind a két szlovák kolléganő, főleg Kramplová: menj, most lehetőséged adódott, fiatalok vagytok. Szóval azt mondta, hogy menjetek, és tegyetek valamit értünk is. Ettől a pillanattól kezdve én nem mentem vissza dolgozni egészen januárig, hanem Pozsonyban voltam, azaz reggel elmentünk, és késő éjjel jöttünk haza. Persze éreztük, hogy még nincs minden lefutva. Mondok egy epizódot: november 27-e táján elromlott a kocsim, és bevittem Somorján autószerelő haveromhoz, Bodó Imréhez. Fölhívtam őt hajnalban, hogy megyek, ideadta a saját autóját, hogy menj, mert ti vagytok a forradalom, csináljátok, és megjavítja a kocsimat. Másnap este, amikor visszavittem a kocsiját, Imrének két nagy kék folt itt meg ott, hát mi történt, képzeld el, mondja, mentem az au-