Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Hodossy Gyula
ezt-azt, hittek is neki, meg nem is. Olyan kevesen mehettek ki, hogy a véleményük nem sokat nyomott a latban. Aki pedig csak az itthoni dolgokat ismerte, azt hitte, ez az örökkévalóság. Az öregek meg, akik fiatalkorukban mást is tapasztaltak, úgy meg voltak félemlítve és annyira beletörődtek, hogy csak azt hajtogatták, a régi világ már sose jön vissza. Nem is tudom, találkoztam-e olyan emberrel, aki nyíltan kimondta volna, hogy egyszer vége lesz. Voltak felfutások, még a nyolcvanas évek derekán is, amikor sokan beléptek a pártba, például, kitűnő irodalmárok, a magyar értelmiségből jó páran. Mintha divat lett volna a tömeges belépés. Talán azt gondolták, ha a párton kívül nem lehet szervezkedni, majd alakíthatnak a párton belül olyan csoportokat, amelyek megreformálják a társadalmat. Akkor majd létrejön egy egészen más, emberarcú rendszer vagy ilyesmi. Azt, hogy teljesen el fog tűnni az, ami van, nem hiszem, hogy hitte volna valaki is. Még akkor sem, amikor a németek tömegével jöttek a Trabantjaikon, és itt hagyva rozoga autóikat átmentek a határon. Még akkor sem gondolták sokan. Elmondok egy nagyon szomorú esetet. Az egyik faluban, itt a Csallóközben történt, hogy egy német család a Duna-parton hagyta a Trabantját, és át akart úszni a Dunán. A helyi lakosok értesítették a milicistákat, akik nagy buzgalmukban lelőttek egy tízéves gyereket. Mindenkinek sikerült átúszni, csak azt az egy gyereket vetette ki valahol lejjebb a víz. Ez nyolcvankilenc októberében volt. A milicista azzal büszkélkedett a kocsmában, hogy ő árulókra lövöldözött, mert azok, akik ilyen utakra vállalkoznak, mind árulók. Ha valaki ma ilyesmit elmesél, feláll az ember hátán a szőr, de akkor ez nem így volt. Az emberek a lelkűk mélyén elítélték az ilyen hősködőket, de nyíltan nem tettek semmit, inkább elfogadták, hogy azok, akik szökdösnek, valamennyien árulók. Mindennek alapján azt akarom mondani, hogy 89 novemberében minden olyan hihetetlennek tűnt, még számomra is. Én azt gondoltam, s biztos, hogy nem voltam vele egyedül: ha majd kitör a forradalom, olyan lesz, mint egy háború, és csak azután változik meg valami. De hogy négy vagy öt nap után lemondjon Jakeš, s azt mondja, csókolom, most már befejeztük, vége, ez teljesen képtelenségnek tűnt. Mi is volt a kérdés?- Hogy a saját szerepedről beszélj!- 1989 előtt nekem folytonos konfliktusaim voltak a családon belül a szüleimmel is. Amikor folyvást azt hallották, hogy ilyen meg olyan zűrök vannak körülöttem, most meg éppen bevittek a rendőrök, hát nem voltak valami büszkék rám, rengeteg szomorúságot okoztam nekik. Folyton mondogatták: miért kell nekem mindenbe beleavatkoznom, főleg a politikába, hiszen a rendszernek úgysem lesz vége. Ezt nem panaszképpen mondom, hanem azért, mert nagyon szeretem őket, és ami most van, elégtétel és bizonyíték arra, hogy érdemes volt. Mégiscsak megérte végigvinni a dolgokat. Badarság lenne azt állítani, hogy attól dőlt meg a rendszer, hogy én meg mások... sőt nagy hazugság lenne, de valahol belül jó érzéssel tölt el, hogy én is tettem valamit érte. És szüleimmel szinte egyik pillanatról a másikra megváltozott a kapcsolatom, szóval sokkal jobb lett köztünk a viszony. Mondtam, hogy apu nekem soha nem beszélt a múltról, pedig az ő ifjúkorában is megtörtént sok minden, akkor is volt cserkészszövetség, biztosan voltak neki is konfliktusai, de soha egy szót sem szólt róluk, a fogságról sem, semmiről. És most nyolcvanévesen jön anyuval a rendezvényeimre, 255 HODOSSY GYULA