Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)

Hodossy Gyula

ezt-azt, hittek is neki, meg nem is. Olyan kevesen mehettek ki, hogy a vélemé­nyük nem sokat nyomott a latban. Aki pedig csak az itthoni dolgokat ismerte, azt hitte, ez az örökkévalóság. Az öregek meg, akik fiatalkorukban mást is ta­pasztaltak, úgy meg voltak félemlítve és annyira beletörődtek, hogy csak azt haj­togatták, a régi világ már sose jön vissza. Nem is tudom, találkoztam-e olyan emberrel, aki nyíltan kimondta volna, hogy egyszer vége lesz. Voltak felfutások, még a nyolcvanas évek derekán is, amikor sokan beléptek a pártba, például, ki­tűnő irodalmárok, a magyar értelmiségből jó páran. Mintha divat lett volna a tö­meges belépés. Talán azt gondolták, ha a párton kívül nem lehet szervezkedni, majd alakíthatnak a párton belül olyan csoportokat, amelyek megreformálják a társadalmat. Akkor majd létrejön egy egészen más, emberarcú rendszer vagy ilyesmi. Azt, hogy teljesen el fog tűnni az, ami van, nem hiszem, hogy hitte vol­na valaki is. Még akkor sem, amikor a németek tömegével jöttek a Trabantjai­kon, és itt hagyva rozoga autóikat átmentek a határon. Még akkor sem gondol­ták sokan. Elmondok egy nagyon szomorú esetet. Az egyik faluban, itt a Csalló­közben történt, hogy egy német család a Duna-parton hagyta a Trabantját, és át akart úszni a Dunán. A helyi lakosok értesítették a milicistákat, akik nagy buz­galmukban lelőttek egy tízéves gyereket. Mindenkinek sikerült átúszni, csak azt az egy gyereket vetette ki valahol lejjebb a víz. Ez nyolcvankilenc októberében volt. A milicista azzal büszkélkedett a kocsmában, hogy ő árulókra lövöldözött, mert azok, akik ilyen utakra vállalkoznak, mind árulók. Ha valaki ma ilyesmit el­mesél, feláll az ember hátán a szőr, de akkor ez nem így volt. Az emberek a lel­kűk mélyén elítélték az ilyen hősködőket, de nyíltan nem tettek semmit, inkább elfogadták, hogy azok, akik szökdösnek, valamennyien árulók. Mindennek alap­ján azt akarom mondani, hogy 89 novemberében minden olyan hihetetlennek tűnt, még számomra is. Én azt gondoltam, s biztos, hogy nem voltam vele egye­dül: ha majd kitör a forradalom, olyan lesz, mint egy háború, és csak azután vál­tozik meg valami. De hogy négy vagy öt nap után lemondjon Jakeš, s azt mond­ja, csókolom, most már befejeztük, vége, ez teljesen képtelenségnek tűnt. Mi is volt a kérdés?- Hogy a saját szerepedről beszélj!- 1989 előtt nekem folytonos konfliktusaim voltak a családon belül a szüleim­mel is. Amikor folyvást azt hallották, hogy ilyen meg olyan zűrök vannak körülöt­tem, most meg éppen bevittek a rendőrök, hát nem voltak valami büszkék rám, rengeteg szomorúságot okoztam nekik. Folyton mondogatták: miért kell nekem mindenbe beleavatkoznom, főleg a politikába, hiszen a rendszernek úgysem lesz vége. Ezt nem panaszképpen mondom, hanem azért, mert nagyon szere­tem őket, és ami most van, elégtétel és bizonyíték arra, hogy érdemes volt. Mégiscsak megérte végigvinni a dolgokat. Badarság lenne azt állítani, hogy at­tól dőlt meg a rendszer, hogy én meg mások... sőt nagy hazugság lenne, de va­lahol belül jó érzéssel tölt el, hogy én is tettem valamit érte. És szüleimmel szin­te egyik pillanatról a másikra megváltozott a kapcsolatom, szóval sokkal jobb lett köztünk a viszony. Mondtam, hogy apu nekem soha nem beszélt a múltról, pedig az ő ifjúkorában is megtörtént sok minden, akkor is volt cserkészszövet­ség, biztosan voltak neki is konfliktusai, de soha egy szót sem szólt róluk, a fog­ságról sem, semmiről. És most nyolcvanévesen jön anyuval a rendezvényeimre, 255 HODOSSY GYULA

Next

/
Oldalképek
Tartalom