Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Barak László
20 közölte vele ezt a hírt, és körülbelül másfél órán keresztül tartott, amíg visszakeresték a televízióban elhangzott hírt, amit aztán valamilyen magyarországi csatornákon keresztül megcáfoltak. Tehát, hogy nem igaz, hogy én meghaltam. Rendkívül megdöbbentő esemény lehetett ez akkor a feleségem számára, mert engem különösebben nem érintett, nem is tudtam róla. Az akkori kaotikus eseményekre teljesen jellemző volt, ami történt, másokkal is előfordulhattak hasonló dolgok. Erről a romániai útról terjedelmes riportot írtam a Napba. Szó esett korábban arról, hogy menjek el a Napba főszerkesztő-helyettesnek. Erre 1990. január 15-én került sor. Ekkor két évig, de egy évig legalább, fizetetlen szabadságot vettem ki, tehát nem mondtam fel az állásomat a járási népművelési központban, de lehetővé tették, hogy fizetetlen szabadságon legyek. Aztán megalakultak az FMK szervei, ha jól emlékszem, valamikor kilencven tavaszán. Az elnökségnek meg az országos választmánynak is tagja lettem.- Volt egy összkisebbségl találkozó a Csemadokban 1989. november végén... O IV. S C/3 \yr- Bizony, bizony, ez egy rendkívül fontos esemény volt. Ezt a Csemadok vezetősége hívta össze, azt hiszem, hogy Dobos László szervezte. Afféle össznépi, összértelmiségi találkozó volt azzal a szándékkal, hogy valamiféle tetőszervezetet kell alakítani, amely összefogta volna a szlovákiai magyar közéletet. Ideológiákra és mindenféle egyéb szekértáborokra való tekintet nélkül. Azon az öszszejövetelen, ha jól emlékszem, én is fölszólaltam többedmagammal, akik a Független Magyar Kezdeményezést alapítottuk. Kivétel nélkül mindannyian azon az állásponton voltunk, hogy az efféle szervezetre nincsen szükség, mert eljött az ideje annak, hogy a homogenizált szlovákiai, illetve csehszlovákiai magyar értelmiséget fölszabadítsuk a homogenizáció alól, tehát mi azt képviseltük azon az összejövetelen, hogy mindenki a saját területén, a saját szervezetén belül képviselje a rendszerváltás eszméit, és azokat az elképzeléseket valósítsa meg, amelyek híve, vagy amelyekre lehetőség van. A szlovákiai magyar közéleti személyiségek szembenállásának ez volt a kezdete, mert az egységesítés ideáját abban az időszakban semmiféleképpen nem lehetett jó szándékúnak tekinteni. Kétféle dolog motiválhatta ezt a szándékot. Az egyik, hogy itt voltak az 1968- ban politikai szüzességüket elvesztett emberek, és végső soron esetleg üldözött és meghurcolt emberek, akik folytatni kívánták azt, amit 68-ban elkezdtek, és ez nem sikerült nekik. A másik társaság az volt, amely 1989-ig vagy a kommunista pártban, vagy azon kívül lapított, de teljesen sima és illeszkedő szem volt a láncban; ezek valamiféle lehetőséget kerestek arra, hogy az új körülmények között is megkapaszkodhassanak, és hát voltunk mi, akik a rendszerváltásnak a gyakorlati végrehajtói voltunk. Nem azért, mert mi kiválasztottak voltunk, hanem azért, mert a megfelelő időpontban a megfelelő helyen tartózkodtunk. Ez nem érdem egyébként, mert ha ezek nem lettünk volna, akkor abban az időszakban, abban a közegben, azon történések során egészen biztosan akadtak volna mások, akik helyettünk lépnek. Ez a háromféle érdekcsoport természetesen nem tudott oly módon egyesülni, ahogy azt a Dobos László akarta. A szembenállás nyilvánvalóan mindhárom csoport részéről és hibájából nagyon sokáig fönnállt, és úgy gondolom, hogy részben a mai napig is fönnáll. Annak ellenére, hogy a csetepaté elcsendesedett, a lelkekben, a gondolkodásmódban, a cselekedetek irányában látensen a mai napig hat. Csak most már „békés" kő-
