Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Dolnik Erzsébet
lítást (ezt most már pontosan nem tudom, október elején lehetett), hogy menjek Pozsonyba a főnökasszonyunkhoz. Őt is behívatták Pozsonyba és megmondták neki, hogy el fognak távolítani az iskolából, ő már tovább nem tud segíteni. Úgy másfél-két hét múlva meg is kaptam írásban, hogy menjek fel Pozsonyba.- Tehát az iskolaévet elkezdted?- Elkezdtem, sőt végig is tanítottam még azt az évet. Akkor fölmentem Pozsonyban, a papíron nem írták, hogy miért hívnak, csak annyi állt a levélben, menjek föl, jelentkezzek ennél és ennél az elvtársnál, nem emlékszem már a nevére - egy hölgy volt a főnökünk a kerületi hivatalban. Ekkor egy teljesen abszurd szituációba kerültem. Valamivel hamarább értem fel, megkerestem az irodát, s a folyosón vártam. Úgy is tudtam, hogy miről lesz szó, ne siettessem a dolgokat, szépen vártam. Jött két hölgy az a bizonyos főnökasszony, látásból ismertem és egy számomra ismeretlen másik. Néhány méterre tőlem beszélgettek úgy, hogy én hallottam és értettem őket. Nem tudom pontosan idézni, de mondta a főnökasszony a kolléganőjének, hogy fog jönni ez és ez, mármint én Léváról. Azonnal, ahogy befejeztük a beszélgetést és aláírja a jegyzőkönyvet, hogy tudomásul veszi a felmondást, utána hívni kell a (...), és megmondani az eredményt. Erre én nem reagáltam semmit. Pár perc múlva behívtak, és amikor beléptem, abban a pillanatban láttam hogy nekik is „leesett a tantusz", mert hát enyhén szólva meglepődtek. Láttak engem a folyosón, csak nem tudtak azonosítani, nem tudták ki vagyok. Ettől függetlenül elkezdték játszani a szerepüket, hogy azért hívattak be, mert ennyi és ennyi éves vagyok és az iskolában úgy néz ki, hogy nem lesz helyem, tudniillik már magyar osztályokat nem fognak nyitni. Hogy előtte húsz vagy harminc évet tanítottam szlovák osztályokban, az senkit nem érdekelt. Át kell helyezniük, s amikor megkérdeztem, hogy hova, mondtak nekem egy hetes számú szlovák alapiskolát, aminek akkor még a terve sem volt meg. Nekem rövidesen elegem lett, és mondtam, hogy tudják, hiszen előttem beszéltek kint a folyosón, én is tudom, mert már azzal jöttem ide, hogy azt az utasítást kapták, hogy nekem okot kell találni a felmondásra, és fel is kell mondani stb. Meg akartak győzni, hogy közös megegyezéssel menjek el az iskoláról. Volt még egy apró kis próbálkozásom, akkor voltak olyan szabályok, hogy ha az ember bizonyos időt tanított, illetve bizonyos kort megélt, nem lehet csak úgy eltávolítani, megpróbáltam utalni erre. Semmi se érdekelte őket. Elém tették a papírt, hogy írjam alá. Természetesen én ezt elutasítottam. Aztán az került a papírra, hogy „odmieta podpísať" - elutasítja az aláírást. A következmény: az évet befejezhetem, de a következő tanévtől nem taníthattam. Ez volt hétfőn, és pénteken volt november 17. Úgyhogy én a november 17-ét úgy éltem meg, hogy itthon tanítottam, és közben tudtam, hogy nekem befejeződött a pedagógiai pályafutásom. És akkor jött a következő fordulópont az életemben - november 17-e. Hogy mi történt konkrétan azokban a napokban, azt most már dátumra lebontani nem tudom. Mikor Pozsonyban megvolt az első nagy tüntetés, akkor kezdődtek a nagyobb városokban is. Léván is megvalósult az első tüntetés, tanítási idő alatt, a diákjainkkal ketten a kolléganőmmel mentünk le a főtérre, a többiek nem mertek se eljönni velünk, se hazamenni. Fura hangulat volt akkor a tantestületben.- Mekkora volt a kollektíva, hogy azért lássuk az arányokat is? 161 DOLNÍK ERZSÉBET
