Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Dolnik Erzsébet
tem néhány méterre. Az ember először azt hitte, hogy véletlen, aztán mikor már feltűnő volt a rendszeres „véletlen” találkozás, tudomására hoztam, hogy tudok róla. Aztán egy idő után lekopott. Ő például magyar volt. A Csemadokkal kapcsolatban is történt hasonló eset, mint Magyarországon a művelődési táborban. Annak a hölgynek a nevét inkább kihagynám, aki a KISZ-es fiatalemberhez hasonlóan felállt és bejelentette, őt a pártbizottság megbízta, hogy a Csemadok rendezvényeken vegyen részt és jelentse, ha olyasmit tapasztal, ami politikai szempontból probléma. Vállalta, mivel ő párttag, de nem fog ártani nekünk. Jó, ha tudjuk, mit akar a párt, ha nem vállalta volna, küldtek volna helyette mást, aki nekünk tényleg rosszat akar. Ilyen is előfordult. Szóval volt elég sok belőlük, de a többsége olyan személy volt, akiről nem sokat tudott az ember, csak úgy sejtette, hogy talán nem teljesen tiszta. El kell hogy mondjam, ezek az emberek általában párttagok, sokszor valamilyen módon zsarolhatók is voltak. A taktika általában az volt, hogy akikről úgy tudtuk, hogy feltehetően jelent, vagy legalábbis valami kapcsolata van a titkosrendőrséggel, vagy a pártbizottsággal, ezek előtt általában nyíltan, hangosan beszéltünk, és - amint említettem - próbáltunk olyan nem teljesen nyilvános helyeken megbeszélni a fontos ügyeket, ahol feltételeztük, hogy nem hallgatnak le bennünket. A rizikó azért mindig megmaradt. Aztán ehhez tartozott még az a tapasztalatunk is, hogy sajnos - ezt el kell mondani -, főleg a magyarországi ellenzékiek között akadt olyan, aki borzasztó gyerekes módon, nem törődve semmiféle óvintézkedésekkel, néha tényleg zűrös helyzetbe hozta az embert. Egy barátom, aki aztán bekapcsolódott a magyarországi mozgalmak szervezésébe is, országgyűlési képviselő is volt egy nagyon rövid ideig, majdnem lebuktatott. 1989 előtt (tehát a nyolcvanas évek második feléről van szó) kialakult egy olyan rendszer, hogy a magyar ellenzékiek - hogy kevésbé lehessen nyomon követni a cseh ellenzékiekkel való kapcsolatukat - általában azt az utat választották, hogy szlovákiai magyar barátok kapcsolatai segítségével juttatták el a különböző küldeményeket Csehországba. (Én is vittem Csehországba személyesen is ilyen letiltott irodalmat.) Például voltak Magyarországon nyomtatott és sokszorosított szamizdatok, illetve olyan könyvek, amiket ugyan cseh nyelven jelentettek meg külföldön, de Csehországban nem lehetett nyilvánosan használni, megvenni, nem lehetett eljuttatni sem, ezeket néha Magyarországon le is fordították. Ezeket eljuttatták Felvidékre a szlovákiai magyarokhoz, itt újra csomagolva különböző városokban föladtuk postára és eljuttattuk Csehországba. Hozzám általában úgy jutott el az ilyen küldemény, hogy rendszerint egy teljesen ismeretlen hétköznapi emberke, vállalva a kockázatot, áthozta a határon, és megkeresett a lakásomon. Igen ám, de erre az együttműködésre gyorsan rájöttek a magyarországi elvtársak. Feltehetően megbeszélték a csehekkel, hogy fokozottan fogják figyelni azokat a postai küldeményeket, csomagokat, amelyek Szlovákiából érkeznek. Egy alkalommal - ez egy konkrét eset 1988-ból - az ún. Garam menti találkozó (amit később Szeptemberi találkozónak kellett átnevezni) alkalmával érkezett egy ilyen küldemény. Ez egy szabadtéri színpadon zajló kulturális rendezvény volt. Eredetileg Garam menti találkozónak neveztük, csak aztán az elvtársak nyomására meg kellett változtatni Szeptemberi találkozóra, mert szerintük a Garam mentén nemcsak magyarok élnek, hanem szlovákok is. Ez a bizonyos Szeptemberi találkozó ez egy nagyszabású rendezvény volt. Eredetileg kicsit hasonlított a zselizi népművészeti fesztiválhoz. Csak érdekességként például előfordult egy alkalommal, hogy itt volt DOLNÍK ERZSÉBET
