Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Csekes Erika
CSEKES ERIKA 132 akció, biztosan tudják, miről van szó, szeretném önöket megkérdezni kívánjáke aláírni”. Annyira be voltak fagyva, hogy nem voltak többre képesek többet mondani, csak hogy „nem, köszönjük”. Az általános sztrájkot is megszerveztük, nálunk az épület előtt, ahol többek közt én is fölszólaltam. Aztán volt nálunk is ilyen részleggyűlés, ahol máig sem értem, hogyan csináltam, de egyszerűen az igazgató-helyettest, akihez mi tartoztunk, ott mindenki előtt fölszólítottam, hogy mondjon le, mert ő egy komcsi régi struktúra.- És lemondott?- Úgy emlékszem, hogy igen. Ez az ember egyike azon keveseknek (remélem), aki szerintem máig is engem szid, hogy beleszóltam az életébe. Persze, biztosan ma is éli a világát, mert hiszen az idő megmutatta, hogy nem tettük tönkre a komcsik életét a forradalmunkkal.- Hány éves voltál akkor?- Huszonhat. Ha én visszatekintek magamra, elképesztő, hogy olyan fiatalon mire voltam képes... De mindig is ilyen volt az életem - most is ilyen vagyok -, hagyom, hagyom a dolgokat elmenni egy bizonyos határig, minden szuper, minden oké, mindenkit szeretünk, de aztán elérek egy pontig; és akkor ott robbanok.- A VPN-központba jártatok?- Igen, oda is én jártam. Az valahogy úgy kezdődött, hogy tanácstalanok voltunk sok dologban, meg hát úgy éreztük, hogy koordinálni kellene ezeket az aktivitásokat, és bejártam az akkori Jiráskovára. Legtöbbet Ferko Mikloškóval egyeztettem, meg néha Peter Tatárral.- És az FMK-ról tudtál?- Az FMK-ról én csak akkor hallottam, amikor Grendel Lajos fölszólalt a főtéren. Mindennap ott voltunk az Igorral a téren, ráztuk tisztességesen a kulcsokat, de nem volt nekem semmilyen más kapcsolatom vagy aktivitásom.- Aztán hogyan kerültél kapcsolatba az FMK-val?- Úgy, hogy miután hallottuk Igorral a Grendelt fölszólalni, én rettentően megörültem, és nagyon büszke voltam, hogy „jé, a magyarok is belemennek” és „jaj, én is akarok”, és „jaj, de kár hogy én nem vagyok ott”. Akkor elkezdett bennem lángolni valami hatalmas alkotási és rombolási kényszer, ami aludni sem hagyott. Közben Igor állandó nyomást gyakorolt rám, hogy „hülye vagy, miért nem mész be, menjél csak be az FMK-ba, mond, hogy itt vagy, és hogy segíteni szeretnél nekik, aztán majd meglátod". „Á, nem megyek, nincs nekik szükségük én rám”, mondtam, „elvannak ott nélkülem is”. Annyit mondta aztán az Igor az „igét”, hogy be is mentem és ott is maradtam. Ahogy bementem, emlékszem a Mozart-ház hihetetlen nyüzsgő hangulatára, mindenki jött-ment, ott már lehetett érezni a cselekvést, a forradalmat. Emlékszem a lépcsőfordulóban a
