Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)

Keserű József: A módszertől az olvasásig

A módszertől az olvasásig 95 szokottal? Nem arról van szó, hogy kétségbe vonjuk a hagyományt, éppen ellenkező­leg: az lesz itt alapvető fontosságú, hogy tudatosítsuk ezt a viszonyt, s ezáltal felis­merjük létünk (és gondolkodásunk) történetiségét. Ez azonban már nem az irodalom­­történet-írás szempontjából fontos, hanem az egyén szempontjából. Vissza is tértünk tehát kiinduló kérdésünkhöz, mely így hangzott: mennyiben vet fel egzisztenciális kér­déseket az irodalomtörténet-írás? Az irodalomtörténet-írás egzisztenciális vonatkozásaira irányuló kérdés a dolgozat vé­gén bukkan föl teljes mélységében, mégpedig (egyáltalán nem véletlenül) az oktatás kérdésével összekapcsolódva. Amikor a szerző Antigoné példáján keresztül a kazuisz­­tika egyik alkalmazási lehetőségére mutat rá, a következőket írja: „Lehetséges, hogy ezek után a diák nem fogja tudni, melyik korban született az adott mű, vagyis hagyo­mányos irodalomtörténeti ismeretei csorbát szenvednek - habár ez nem törvényszerű következménye az ilyen elemzésnek -, de nagyban valószínűsíthető, hogy maga Anti­goné élni fog benne.” Amit fentebb létünk történetiségének neveztem, az az irodalomtörténet-írás kap­csán abban az egyszerű - mások által is hangoztatott - felismerésben jelentkezik, hogy az irodalomtörténész is olvasó. Ez azonban mintha a közkézen forgó irodalomtör­ténetekből nem nagyon derülne ki. Az általam ismert irodalomtörténetek „beszélői” vagy eltűnnek a szöveg mögött (megpróbálván megteremteni az objektivitás - önma­gában is hamis - látszatát), vagy egy olyan pozícióba helyezik magukat, ahonnan - ál­lítólag - „személyfölötti szövevények” (Szerb Antal) válnak láthatóvá. (És akkor a „ha­zai” irodalomtörténet-írói gyakorlatról még nem is szóltam, amely szerint az irodalom­történet-íráshoz nem kell más, csak néhány meglevő irodalomtörténet meg egy olló.) Egyvalamiről azonban mintha mindenki elfeledkeznék: az irodalomtörténész is olvasó. Feltételezhetően neki is vannak olvasmányélményei, olyan művek, amelyek egziszten­ciális kérdésekkel szembesítették stb. Erről azonban - ha eleget akar tenni a tudomá­nyosság követelményeinek - hallgatnia kell. Nem vallhatja be például, hogy valamit nem olvasott (miközben mindenki tudja, hogy senki sem olvas el mindent), s azt sem teheti meg, hogy mondjuk kétévente megjelenteti irodalomtörténetének egy felfrissí­tett változatát. Holott ez nagyon is természetes lenne. Hiszen - ha nem hagyott fel az olvasással - óhatatlanul bővültek az ismeretei és módosulhatott a véleménye bizo­nyos kérdésekben. Ebben látom az irodalomtörténet paradoxonét, amely, ha úgy tet­szik, egzisztenciális kérdés: amint megíródik, rögtön átírható. A szerző egy korábbi tanulmányára hivatkozik, amikor példát keres a kazuisztika iro­dalomtörténeti működtetésére. A három robinzonádot vizsgáló tanulmány azonban nem irodalomtörténet, hanem konkrét irodalmi művek történeti szempontok alapján történő elemzése. Ezzel nem azt akarom állítani, hogy a kazuisztika nem alkalmazható az iro­­dalomtörténet-írás területén, hanem csak annyit szeretnék kérdezni, hogy van-e még ér­telme „hagyományos” irodalomtörténeteket írni? Talán nem is térek el e ponton a dol­gozat kérdésfelvetésétől. A fentebb idézett mondat - szerintem nem is annyira burkol­tan - rámutat az irodalomtörténet-írás kanonizált (vagy mondjuk ki: pozitivista) módsze­rének vakfoltjára. Arra, hogy miközben különböző, olykor a műtől igen távolinak tetsző adatokkal traktálja a befogadót, szétválasztja a művet és annak befogadását.

Next

/
Oldalképek
Tartalom