Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Mészáros András: Kazuisztika az irodalomtudományban?
Kazuisztika az irodalomtudományban?79 kialakulását az újkorban annak köszönhette, hogy szükség volt az elveszett „sensus communis” helyébe egy új értelmezési módra. Az irodalomtudomány visszavétele és visszahozatala a mindennapi használat szintjére tehát nem azt jelenti, hogy feladja az elvonatkoztatások magas szintjét, hanem azt, hogy ezeket az elvonatkoztatásokat az irodalmon keresztül elnyert élettapasztalatok tisztázásához használja fel. A második ok az elsővel függ össze: Elfogadva Kundera regénymeghatározását, mely szerint a regény a modern ember metafizikája, mert a létet vizsgálja, azaz visszavezeti az egyént saját egzisztenciájának alapjaihoz, akkor az irodalomtudomány funkciója az, hogy ezt az önismeretszerzést megkönnyítse. Konkrétabban: az irodalomtudomány és az irodalomkritika poétikai, stilisztikai, rétorikai és más elemzései mellett az lenne az irodalmi kazuisztika szerepe, hogy az irodalmi művet egy lehetséges esetként felfogva kimutassa annak egzisztenciális jelentéseit. Ez azonban még mindig elvont meghatározása az egyelőre hipotézisként felfogott irodalmi kazuisztikának. Mik ennek a hipotézisnek az „axiómái”? Elsősorban a lehetséges fogalma. Mire gondolok? A hagyományos kazuisztika vagy megtörtént, vagy lehetséges konkrét eseteket elemez, és belőlük von le következtetéseket a gyakorlat számára. A feltételezett irodalmi kazuisztika az irodalmi művet az emberi élet egy lehetőségeként fogja fel. Olyan egzisztenciális lehetőségként, amely az emberi létben benne foglaltatik, de a köznapi életben ritkán vagy alig valósulhat meg. Felmutatása viszont modellhelyzetet teremt, amelyből tanulságok vonhatók le az eljövendő cselekedetek számára. Ez a „lehetséges” mindig konkrét téridőben jelenik meg, vagyis az adott episztémé (paradigma) alapján értelmezhető. Gondoljunk például Oidipusz esetére, amely a görög sorsfelfogás példázata. Oidipusz egzisztenciális lehetőségeit behatárolja az, hogy jövője - képletesen szólva - mögötte van. Nem szabad választásainak téloszaként, hanem a múltból előtörő determinánsként határozza meg a sorsát. A modern individualitásra viszont Diderot Mindenmindegy Jakabba a példa, akinél ugyan a Nagy Tekercs - posztmodern olvasatban a Nagy Elbeszélés - tartalmazza az eljövendőt, de ez nem akadályozza meg sem a regény szereplőit, sem magát Diderot-t abban, hogy szabad elhatározásból döntsenek a történet kimeneteléről. (Csupán zárójelben jegyzem meg, hogy Diderot esetében nemcsak a modern individualitás lehetőségeiről, hanem legalább olyan mértékben irodalmi játékról is szó van, ami nagyban kibővíti a lehetséges birodalmát. A játékosságot itt a Sterne-höz fűződő szövegvariáció összefüggésében hoztam fel.) A „lehetséges” fogalma ily módon alapját képezheti mind annak az elemzésnek, amely az adott irodalmi mű szereplőinek cselekvésterét jelöli ki, mind annak az irodalomtörténeti összevetésnek, amely pl. az antik és a modern szubjektum irodalomban betöltött funkcióját veszi szemügyre, de szolgálhat az irodalom tanítására is úgy, hogy az adott szereplők cselekvésében kimutatható elveket a diák élettapasztalatára vonatkoztatjuk. (Ismét csak zárójelben: tudatában vagyok annak, hogy az irodalmi kazuisztika bizonyos elemeinek alkalmazása visszahozza azt a főként 19. századi elvet, mely szerint az irodalmi mű erkölcsiségre oktat, vagyis ez a módszer egy bizonyos vonatkozásban zárójelbe teszi az irodalmi mű immanenciáját. Csakhogy immanens értékeket csupán az irodalommal szakmaként foglalkozóknak kell felismerniük. A köznapi ember számára az irodalomnak eszköz jellege van: pihenést, okulást, élvezetet szolgál.) A hipotézis második axiómája: mivel mindenfajta olyan eset, amely az esettanulmány tárgyaként szerepel, csak egy történés révén, azaz történetmondásban jeleníthető meg, az irodalmi kazuisztika alighanem csak a drámára és az epikára, jelesen pedig a regényre alkalmazható. Szélsőséges esetben talán - teszem azt - Baudelaire
