Ivaničková, Edita - Simon Attila (szerk.): Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia - Disputationes Samarienses 9. (Somorja-Pozsony, 2006)
Szesztay Ádám: Az 1956-os magyar forradalom és a német kisebbség
112 Szesztay Ádám magyarok fogalmazták meg a tanulás körülményeinek javítására, illetve az orosz nyelv kötelező oktatásának eltörlésére vonatkozó igényeiket. Néhány célkitűzésről, amely a forradalom alatt megfogalmazódott, nehéz eldönteni, hogy inkább állampolgári vagy inkább nemzetiségi jellegűnek tekinthető-e. Ilyen egyes magyarországi német falvakban a vagyoni restitúció követelése. 1945-ben Magyarországon csak a németségtől vették el etnikai alapon a vagyonát, ami nemcsak nemzetiségi, hanem általános emberi jogaiban is megsértette a német közösséghez tartozókat. A károk rendezésének követelését ezért mindkét kategóriába besorolhatjuk. Jóllehet a németség aktivitása összességében sokkal inkább állampolgári jellegű volt, mintsem nemzetiségspecifikus, és összességében a felkelés nagyon kis részét tette ki, az 1956. november 4-i invázióban Budapest ellen bevetett szovjet kiskatonákat vezetőik előző nap arról tájékoztatták, hogy egy olyan „ellenforradalmi” megmozdulás ellen kell harcolniuk, amelyet a „német és más nyugati népek robbantottak ki Magyarországon.18 Természetesen a propaganda terjesztői nem a magyarországi kisebbségre gondoltak, hanem Nyugat-Németországra. A Szovjetunió egész területéről sorozott katonák jelentős része azonban teljesen tájékozatlan volt a közép-európai etnikai viszonyokról, ezért kétséges, hogy mennyire tudhattak különbséget tenni német és német között. A „német nép" felelőssé tétele tehát eleve kockázatot rejtett magában a kisebbség számára, bár kétségtelen tény, hogy 1956-ból nem ismert a szovjetek részéről etnikai indíttatású túlkapás a magyarországi németek ellen. Mindamellett nem szabad elfelejteni, hogy 1956-ban alig egy évtizede múlt a kollektív bűnösség drasztikus érvényesítése és a németség nagy részének elűzése kelet- és közép-európai szülőföldjéről, többek között Magyarországról. Bár a negyvenes évek végén Magyarországon is megszűnt a németség üldöztetése, és 1956-ra a németek az ország egyenjogú (vagy talán pontosabb kifejezés lenne, hogy „egyen-jogtalan”) polgáraivá váltak, az 1945 utáni események elítélése azonban eddig (és még nagyon sokáig, egészen a nyolcvanas évek végéig) nem történt meg. A Magyar Szocialista Munkáspárt néven újjászervezett állampárt központi lapja, a Népszabadság 1957. március 9-én interjút közölt Wild Frigyessel, az MNDSZ főtitkárával.19 Más nemzetiségek vezetőivel ekkoriban nem készült hasonló interjú, jóllehet a német „szövetséghez" hasonlóan ugyanekkor szervezték újjá a forradalom alatt felbomlott szlovák és román szervezetet, illetve a forradalmi útra tért „délszláv" szövetséget is. A párt tehát érezhetően különös jelentőséget tulajdonított a németkérdésnek. Wild Frigyes többek között arról nyilatkozott, hogy „a szövetség tudomása szerint a német nemzeti kisebbség általában megőrizte józanságát az [1956] októberi események idején” (kiemelés tőlem - Sz. Á.). Az „általában" szó a nyilvánosság előtt is utalt arra, hogy a kisebbség körében is előfordultak forradalmi jellegű megmozdulások, ugyanakkor a teljes idézett szakasz összességében passzívnak nyilvánította a németeket, tehát a forradalmárok elleni megtorlásokat ekkor már javában szervező hatalom szemében lényegében igazolta a közösséget. Erre bizonyára azért lehetett szükség, mert a Magyar Külügyminisztérium éppen ekkor adott közre egy hivatalos nyilatkozatot, amelyben elítélte Ausztria diplomáciai viselkedését a magyarkérdésben.20 Némi leegyszerűsítéssel tehát azt lehet mondani, hogy a propagandában az osztrákok, mint „rossz németek" jelentek meg, amivel gyorsan szembeállították a Magyarországon élő „jó németeket", és a kettő közötti válaszvonalat a felkeléshez való viszonyulásban jelölték meg.
