Ivaničková, Edita - Simon Attila (szerk.): Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia - Disputationes Samarienses 9. (Somorja-Pozsony, 2006)
Szesztay Ádám: Az 1956-os magyar forradalom és a német kisebbség
108 Szesztay Ádám jet katonai egységek Romániából való kivonását is követelményként fogalmazta meg, elfogadása előtt románul és magyarul olvasták fel a kantinba összehívott gyűlésen. Arról nem tudunk, hogy németül is elhangzott volna, ami bizonyára azzal is magyarázható, hogy a fordítás idő- és munkaigényes volt. Az a tény azonban, hogy magyarra mégis lefordították, egyértelműen a kisebbségeknek tett szimbolikus gesztusként értelmezhető, hiszen a Temesváron tanuló diákok mind tudtak románul. A németkérdés Lengyelországban is felmerült, méghozzá éppen a magyar forradalom utolsó napjaiban. Az opolei regionális (vajdasági) pártbizottság 1956. november 2- i határozatában hivatalosan elismerte a német kisebbséget, amelyet a korábbi (majd évtizedeken át a későbbi) hivatalos terminológia nem létezőnek nyilvánított, és helyette csak „autochton lakosságról" beszélt. A párt országos szervei azonnal érvénytelenítették a határozatot.4 Egyes feltételezések szerint az opolei határozat a reformokat ellenző pártkáderek „hadművelete” volt, amely arra irányult, hogy kényelmetlen helyzetbe hozza a párton belüli reformmozgalom élén álló pártfőtitkárt, Stanistaw Gomutkát. Ő ugyanis 1945 után részt vett a németekkel szembeni embertelenségek előkészítésében. Egy kisebbség „elismerése” a szovjet típusú szocialista rendszerekben egyrészt az erről szóló hivatalos deklarációt és a vonatkozó statisztikai adatok rendszeres vezetését jelentette, másrészt azt, hogy állami forrásokból külön anyanyelvi intézményeket (főként iskolákat, kultúrintézményeket, esetleg sajtóorgánumokat) tartottak fenn számukra. Magyarországon a szocialista rendszer éveiben hivatalosan négy népcsoportot ismertek el ilyen formában: a szlovákokat, a románokat, a németeket és - egyetlen mesterséges népcsoporttá tömörítve a horvátokat, szerbeket és szlovéneket - az úgynevezett „délszlávokat”. 1956-ban közülük az utóbbiak kapcsolódtak leglátványosabban a forradalomhoz, ami főként Lásztity Szvetozár (Svetozar Lastic) szerb ortodox pópa szervező munkájának volt köszönhető. A dél-magyarországi Pécsen összegyülekező szerb, horvát és szlovén kulturális vezetők és tanárok 1956. október 26-án nyilatkozatot fogadtak el,5 amelyben támogatásukról biztosították az ország függetlenségi törekvését, ugyanakkor több anyanyelvi szolgáltatást és nagyobb önrendelkezést követeltek a kisebbségeknek. A nyilatkozat nagyrészt az ellen tiltakozott, hogy az 1948-as kommunista fordulatot követően a hatalom felszámolta a második világháború után alakult délszláv nemzetiségi szövetség helyi szervezeteit, és a szövetség élére olyan szerb és horvát pártfunkcionáriusokat ültetett, akik nem Magyarországról származtak, hanem szovjetbarát, sztálinista nézeteik miatt menekültek el a titói Jugoszláviából. A másik jól dokumentálható nemzetiségi megmozdulás a románokhoz köthető. A magyarországi románság központja, Gyula város, egyike volt az utolsó településeknek, amelyeket katonailag megszállt a Vörös Hadsereg. így ebben a városban december elején még sikerült egy független román újságot kiadni Gazeta Romána címmel. Az egyetlen lapszámot megélt sajtótermék azt ígérte olvasóinak, hogy szakít a korábbi hivatalos magyarországi román orgánum, a ünertatea Noasträ hagyományaival: nem ferdíti el az igazságot, a központi politikai hírek helyett a román lakosságú falvak és városok életével fog foglalkozni, és a kisebbség számára életidegen irodalmi (tehát romániai) román nyelv helyett a magyarországi román tájszólásban fog írni.6 Az újságszámban lefektetett célkitűzések bizonyos értelemben kisebbségpolitikai programnyilatkozatnak tekinthetők. A szlovákok és a németek részéről a kutatások jelenlegi állása szerint nem ismerünk ehhez hasonló, kifejezetten kisebbségpolitikai célokat kitűző programnyilatkoza-
