Csanda Gábor (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar irodalom oktatása. Konferencia az irodalomoktatásról, Nyitrán, 2006. szeptember 29-én - Disputationes Samarienses 8. (Somorja, 2006)
Keserű József: Miért nem lehet tanítani a (cseh)szlovákiai magyar irodalmat?
16 Keserű József zsúfolni - ki tudja, hogyan, ha már így se fér - az átadásra szánt tananyagba (és a tanulók fejébe). Hiszen az idő kevés, az anyag meg sok. Ha történetesen hosszútávfutásban nem eléggé erős kollégáról van szó, még az is előfordulhat, hogy - az információk nagy mennyisége és az időszűke miatt - a (cseh)szlovákiai magyar irodalomra nagyon kevés ideje marad, vagy egyáltalán nem marad rá ideje. Tényleg, miért is jön a (cseh)szlovákiai magyar irodalom mindenek után? Mi indokolja ezt a sajátos desszerthelyzetet? Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, az irodalomoktatás nálunk (a középiskolában különösen) a történetiség foglya. Mi nem irodalmat tanítunk, hanem irodalomtörténetet - mondta nem is oly rég egy középiskolai kolléganőm, mintegy önigazolásképpen. Igaz is. Hiszen mi indokolja, hogy a tanuló tizenöt évesen kényszerül Szophoklészt olvasni, miközben Kovács Magdával, Tóth Lászlóval, Tőzsér Árpáddal vagy Grendel Lajossal csak tizennyolc éves kora tájékán találkozik, ha találkozik velük egyáltalán? Kérdéses számomra, hogy a tanterv milyen mértékben igazodik a tanulók igényeihez és életkori sajátosságaikhoz. Vagy úgy is feltehetném a kérdést, hogy a tanulóknak tényleg szükségük van az irodalomtörténetre? Tényleg az a cél, hogy irodalomtörténészeket neveljünk? Azóta nem tudok szabadulni ettől a rémképtől, mióta volt szerencsém (vagy balszerencsém) érettségiztetni. Nézzük a kérdést egy pillanatra az irodalomtörténet szemszögéből - már ha van ilyen. A (cseh)szlovákiai magyar irodalmat a huszadik századi magyar irodalom után oktatjuk, azt a téves benyomást keltve ezzel, hogy későbbi dologról van szó. Megfigyeltem (talán más is), hogy a tanulókat nem ritkán éppen az állítja megoldhatatlan feladat elé, amikor el kell helyezniük időben egy-egy alkotói pályát. E zavarhoz a fenti gyakorlat is nagymértékben hozzájárul. Mellesleg irodalomtörténetileg sem igazán indokolható, hogy a (cseh)szlovákiai magyar irodalom címszava alá besorolt szerzőket miért nem a magyarországi, erdélyi, vajdasági, kárpátaljai stb. kortársaikkal együtt tárgyaljuk. Milyen magyarázat adható arra, hogy kiszakítjuk őket egy vélhetően alapvető fontosságú kontextusból: a magyar irodalom kontextusából? (Zárójeles kérdésként teszem föl csupán: Mi értelme van megírni mondjuk a második világháború utáni [csehjszlovákiai magyar irodalom történetét úgy, hogy nem vetünk még egy oldalpillantást sem a magyarországi, erdélyi magyar stb. szinkron folyamatokra? Amikor létrehozunk egy ilyen elszigetelt [csehjszlovákiai magyar irodalomnak nevezett entitást, vajon nem esünk-e a történetietlenség hibájába - miközben persze az a vágy vagy inkább kényszer hajt bennünket, hogy ízig-vérig történetiek legyünk?) De térjünk vissza a tanulókhoz, az ő szempontjuk szerintem fontosabb, mint az irodalomtörténeté. Ismételten saját tapasztalataimra vagyok kénytelen hivatkozni, amikor azt állítom, hogy a tanulót elsősorban nem az irodalom történetisége érdekli, hanem - ha már mindenképpen ragaszkodunk a szóhoz - a saját történetisége. Az irodalom történetisége csak ez után következik. Abban az eszményi helyzetben például, ha történetesen olvas a tanuló (sajnos még egyetemen is elég ritka az ilyen), az a kérdés élvez elsőbbséget, hogy az olvasottak miképp épülnek, épülhetnek be az ő saját világába. Miképpen képes az irodalmi mű megszólítani a fiatal korú olvasót, illetve mely irodalmi művek képesek erre? És vajon miképpen tud hozzájárulni az irodalomóra egy ilyen „találkozáshoz"? (Figyeljék meg, szinte észrevétlenül kanyarodunk vissza ahhoz a kérdéshez, hogy mit tanítunk az irodalomórán. Vagy végig ekörül forgunk?) Nagy kérdés, hogy meg lehet-e szerettetni az irodalmat a tanulókkal. Képes-e az irodalomtanár arra, hogy felfedje a tanulóknak legalább egy csoportja előtt azt a csodálatos világot, amit az irodalmi művek rejtenek? Bízom benne, hogy igen, noha szemé
