Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
A kisebbségi kérdés a nemzetközi kapcsolatrendszerben
Német és magyar nemzetpolitikák a két világháború között 1920-1938 97 Nem ez az út vezetett azonban egyedül Berlinbe. 1922-ben Bécsben megalakult az Európai Német Népcsoportok Szövetsége, amelynek legfőbb célkitűzése az volt, hogy a német kisebbségek pártjainak egyfajta konzultatív fórumot biztosítson, s megteremtse a keretet az államok feletti együttműködés számára.32 A német külügyminisztérium által finanszírozott szervezet évente egyszer tartott konferenciát, ahová a kisebbségek elküldhették politikai reprezentánsaikat. Az év fennmaradó részében a szervezet választmánya volt jogosult dönteni minden olyan kérdésben, amely valamilyen módon a tagszervezetekre tartozott: így az 1927-ben létrehozott, s a német külügyminisztérium által bújtatottan finanszírozott lap, a Bécsben megjelenő Nation und Staat ügyében, de az Európai Nemzetiségi Kongresszuson képviselt német álláspont kérdésében is. A szervezet Berlinben nyitott egy irodát, amit nemzetközileg is elismert kisebbségi jogi szakértők vezettek. 1923-tól 1931-ig Carl Georg Bruns, majd pedig Werner Hasselblatt. Az iroda jól kiépített kapcsolatokkal rendelkezett a minisztériumok, és a németországi központú, minisztériumokhoz szintén jól becsatornázott társadalmi szervezetek felé. Emellett a német kisebbségi petíciók előkészítésében is segítséget nyújtott a panaszosoknak. A német kormányok - a stresemanni alapvetés értelmében - nagyobb mozgásszabadságot biztosítottak a kisebbségi pártoknak, mint Budapest a magyar vezetőknek. Általában belső ügynek tekintették, hogy milyen politikát folytatnak, de Németország érdekei szempontjából többnyire pozitív fejleményként értékelték, ha a német pártok belépve a kormánykoalíciókba az aktivista politikát részesítették előnyben. A helyzet azonban a harmincas évektől - 1933 után pedig hangsúlyosan - bonyolultabbá vált. A harmincas évek elején a közép-európai országokban az ideológiai és - ehhez kapcsolódva, ezt felerősítve - generációs törésvonalak mentén hatalmi harc robbant ki a német kisebbségek politikai és gazdasági vezetéséért.33 A helyzetet súlyosbította, hogy a rivális felek nemritkán Németországból is erkölcsi, sőt anyagi támogatást kaptak, természetesen más-más fórumoktól. A hivatalos álláspont szerint 1937-ig Berlin fő törekvése arra irányult, hogy a népcsoportokon belüli konfliktusokat elsimítsa, s az egységet helyreállítsa. Mégpedig úgy, hogy a radikális irányvonalat együttműködésre bírja a korábbi, konzervatív elittel. Ennek érdekében a kisebbségi kérdésben aktuálisan illetékes csúcsszerv többször is közvetített a felek között, de hosszú távú eredményt ezen a bázison nem tudott elérni.34 A helyzet 1938-ban oldódott meg, amikor a társadalmi szervezetek SS ellenőrzés alatti teljes gleichschaltolása megvalósult, s Németország a belső konfliktusokban immár nem közvetítőként lépett fel, hanem a radikális irányvonalat támogató, megfellebbezhetetlen ítéletet mondó döntőbíró szerepében. A német és magyar kisebbségek együttműködésének problematikája A szomszéd államoknak ítélt magyar területek német lakossága kapcsán mind a magyarországi, mind az utódállamokban élő magyar politikusok körében elevenen élt az a mítosz, hogy mivel a németek sorsa a történelmi Magyarországon sokkal jobb volt, mint az új államalakulatokban, a területi revíziót a német pártok is ugyanúgy üdvözölnék, mint a magyarok. Ez az alapállás a kérdés felületes megítélésén alapult, ugyan32 Helmut Pieper: Die Minderheitenfrage und das Deutsche Reich 1919-1933/34. Hamburg, Institut für internationale Angelegenheiten der Universität Hamburg, 1974, 75-82. p. 33 Hans Adolf Jacobsen: i. m. 212-213., 239-240., 570-598. p. 34 Sem a romániai, sem pedig a lengyelországi német politikusok közötti közvetítések nem vezettek tartós eredményre. Tammo Luther: i. m. 94-97., 139-141. p.
