Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
A kisebbségi kérdés a nemzetközi kapcsolatrendszerben
Német és magyar nemzetpolitikák a két világháború között 1920-1938 91 Németország nemzetpolitikai célkitűzései ennél valamivel összetettebbek voltak, mivel a német kisebbségek jelentős része földrajzi elhelyezkedése miatt nem volt revfzióorientált. A Weimari Köztársaság külpolitikai vonalvezetését döntően meghatározó külügyminiszter, Gustav Stresemann egy 1925-ös emlékiratában az európai német kisebbségeket négy csoportra osztotta.5 Az elsőbe az országhatár elmozdulásával frissen kisebbségi sorba kerültek, a másodikba a baltikumi, a harmadikba a délkelet-európai, a negyedikbe pedig a szovjetunióbeli német közösségek kerültek. A Németország és Ausztria határai mentén élők esetében a területi revíziót, a nemzetközi feltételek kedvező alakulásáig pedig a német lakosság helyben tartását tartotta legfőbb nemzeti célnak.6 A második és harmadik csoport esetében pedig az évszázados közösségek - akár kompromisszumok árán is biztosított - fennmaradását nevezte Németország vitális érdekének. Ezek ugyanis a külügyminiszter szerint arra voltak hivatottak, hogy a Birodalom politikai, gazdasági és kulturális befolyását felerősítsék a régióban. A stresemanni külpolitika tehát amellett, hogy elismerte a közösségek létének önmagában való értékét, komolyan számolt a nemzeti kisebbségek eszközként való felhasználásának lehetőségével is. Németország hosszú távú érdekeire való tekintettel ugyanakkor a locarnói szerződésekben egyszer s mindenkorra lemondott az elzász-lotharingiai és a belgiumi németek által lakott területekről.7 A Birodalom nehéz gazdasági és kényes nemzetközi politikai helyzete miatt kizárta a hatalompolitikai támogatás lehetőségét, s a pénzügyi forrásokat - ekkor még - mindössze a kulturális szabadságjogok biztosítására irányuló erőfeszítések megalapozására látta felhasználhatónak. 1933 után a helyzet alapvetően megváltozott. A nemzetiszocialista hatalmi elit számára a legfőbb célkitűzés többé nem a mindenre kiterjedő, részleges revízió, hanem az eurázsiai hatalmi viszonyok gyökeres átrendezése, a német Lebensraum erőszakos megszerzése lett. A kisebbségi kérdés az új érában egyértelműen, és kizárólagosan a megváltozott nagypolitikai céloknak rendelődött alá. Berlin kezdetben az ország háborús felkészülésének nyugalma érdekében a radikális irányzatok és az idősebb generációk által dominált, hagyományos, konzervatív elitek közötti fegyverszünetet szorgalmazta, 1938 után azonban már aktívan közreműködött a radikálisabb irányvonal hatalomra juttatásában. A háború kitörését követően pedig a közösségek akaratát és kötődéseit negligálva hozzálátott a baltikumi kisebbségek Lengyelországba való áttelepítéséhez, a német „szállásterületek” egységesítése érdekében.8 A nemzetpolitika meghatározó formálói A határon túli kisebbségek ügyét koordináló szervek tekintetében Magyarország a korszak egészére kivetítve homogénebb képet mutatott, mint Németország. A magyar kormányzati struktúrában a határon túli ügyekért a miniszterelnökség ll/A ügyosztálya fe5 Stresemanns Denkschrift vom. 13. januar 1925. In Bastiaan Schot: Nation oder Staat? Deutschland und der Minderheitenschutz. Marburg/Lahn, J. G. Herder-Institut, 1988, 286-293. p. 6 Stresemann nem gondolt a Szudéta-vidék Németországban való csatolására. 7 Robert Grathwol: Betrachtungen über Stresemanns Außenpolitik. In Wolfgang Michalka - Marshall M. Lee (red.): Gustav Stresemann. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1982, 235. p. 8 Hitler 1939. október 6-i beszédében jelentette be, hogy a birodalmi kormány foglalkozik a német kisebbségek áttelepítésével. In Akten zur Deutschen Auswärtigen Politik 1918-1945. (a továbbiakban: ADAP), Serie D, Band VIII. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1950-1995, 177. p.
