Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
A kisebbségi kérdés a nemzetközi kapcsolatrendszerben
90 Eiler Ferenc gi juttatásokban is testet öltő támogatása azonban természetszerűleg titkos csatornák igénybevételével kellett, hogy történjék.2 Magyarország számára a helyzet teljesen új kihívást jelentett, Németország azonban - ha csak néhány évvel korábban is -, már szembesült a probléma egy szeletével. A kisnémet egységet megvalósító bismarcki Németország a 19. század második felében még közömbös volt a nyelvüket, kultúrájukat többé-kevésbé őrző, jelentős részben a Monarchia területén élő német kisebbségek sorsa iránt. A közönyt már a világháború kirobbanása előtt elkezdte felváltani a más országban élő nemzetrészekkel szembeni szolidaritásérzés, ami 1920 után csak tovább erősödött. Többek között annak a ténynek is köszönhetően, hogy a Németországról (és Ausztriáról) leválasztott határ menti területeken egyik napról a másikra új, több százezres, sőt több milliós kisebbségi német közösségek keletkeztek. Fő nemzetpolitikai célkitűzések A magyar kisebbségek jövőjével kapcsolatosan kialakított budapesti álláspont a két évtized alatt lényegében változatlan maradt. Ez annak tudható be, hogy a problematika a magyar kormányok számára mindvégig mélyen a területi revízió kérdéskörébe ágyazva jelent meg: Budapest soha, egyetlen pillanatra sem mondott le arról, hogy idővel, a nemzetközi hatalmi viszonyok átrendeződésével visszaszerezheti az elvesztett területeket - természetesen a magyar nemzetiségű lakossággal együtt. Bár a húsz év alatt több, nem hivatalos „forgatókönyv” is született a területi revízió megvalósításának lehetséges módozatairól, ezek a nemzetközi politikai helyzet miatt csupán gondolatkísérletek maradtak. Bethlen például felvetette Erdély önálló államjogi státusának lehetőségét, Gömbös pedig a területek Magyarország és szomszéd államok közötti, durván fele-fele arányban történő megosztását.3 4 Valójában azonban a magyar kormányok törekvései jóval túlmutattak az etnikai alapú revízión, s a társadalmi közhangulattal szinkronban inkább hajlottak az integer Magyarország visszaállítására, de legalábbis az ún. „optimális”, a körülmények által lehetővé tett maximális revízióra. A magyar kormány számára a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy míg a területek visszaszerzésének lehetőségét jó esetben is csak hosszú évek, esetleg évtizedek távlatában lehetett prognosztizálni, addig a magyar közösségek politikai, gazdasági, oktatási és kulturális pozíciói kezdettől fogva komoly nyomásnak voltak kitéve mindhárom szomszéd államban. A kisebbségek ezért - összhangban Budapest elképzeléseivel - a revízió eljöveteléig aktív pozícióőrzésre rendezkedtek be.'1 A magyar kormány pedig célzott támogatásaival igyekezett a törekvések anyagi hátterét legalább részben biztosítani. 2 A népszövetségi kisebbségvédelemről lásd Martin Scheuermann: Minderheitenschutz contra Konfliktverhütung? Die Minderheitenpolitik des Völkerbundes in den zwanziger Jahren. Verlag Herder-Institut, Marburg, 2000; Zeidler Miklós: A Nemzetek Szövetsége és a magyar kisebbségi petíciók. In Bárdi Nándor-Fedinec Csilla (szerk.) Etnopolitika. A közösségi, magán- és nemzetközi érdekek viszonyrendszere Közép-Európában. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2003, 59-85. p. 3 Bethlen István 1933-ban, Angliában tartott beszédét lásd Bethlen István: Az erdélyi kérdés. In uő: Válogatott politikai írások és beszédek. Szerk. Romsics Ignác. Budapest, Osiris Kiadó, 2000, 289-316. p. Gömbös területi revízióról kialakított nézeteit, és tervezetét ismerteti Zeidler Miklós: Gömbös Gyula. In Trianon és a magyar politikai gondolkodás 1920-1953. Szerk. Romsics Ignác. Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 70-97. p. 4 Bárdi Nándor: Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarság kapcsolattörténete. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2004, 86-87. p.
