Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Integrációs modellek
54 Bárdi Nándor Ha az eliten belüli rétegződést nézzük, akkor azt látjuk, hogy az egyes alrendszerekből kiindulva (politika, önkormányzat, egyház, nyilvánosság, kulturális élet, civil társadalom, gazdaság, oktatás) csak a 1922-1940, illetve 1944-1948 között és 1989 után beszélhetünk a kisebbségi társadalmon belüli, alrendszerenként! elitekről. Az 1948 utáni időszakban a kulturális és politikai elitszerepek kibogozhatatlanul összekapcsolódnak. Éppúgy, mint az, hogy ki kit is képvisel, hiszen eleve a magyarságpolitikai (hatalmi) intézményrendszeren belül választódtak ki a magyar reprezentánsok. 4. A többségi intézményrendszerhez való viszony Ebből a most vizsgálandó szempontból a romániai magyar kisebbség történetét 1989- ig két részre oszthatjuk. Egy olyan korszakra, amikor a magyar kisebbség önállóan - ha korlátok között is, de - megfogalmazhatta önálló kisebbségpolitikai érdekeit, és egy olyan, kb. 1946-tól kezdődő periódusra, amikor a reprezentánsok Románia magyarságpolitikáján belül jeleníthették meg az általuk valósnak tekintett közösségi érdekeket. (1944-1948 más vonatkozásban is fordulópont a 20. századi Erdély történetében: az alkotmányos királyságból szovjet típusú népköztársaság lesz, még kevesebb jogállamisággal, a magántulajdont az állami tulajdon intézménye váltja fel, a zsidóság elpusztítása és a németség elüldözése után az erdélyi nemzetiségi kérdés leszűkül a román-magyar viszonyra.) Egy másik, de nem időbeli, hanem fogalmi különbségtétel a romániai politikai közösség és a román politikai nemzet behatárolása lehet. A román-magyar viszonyt a nacionalizmustanulmányok felől nézve úgy is megközelíthetjük, hogy a romániai magyarság politikai értelemben részese a politikai közösségnek (a politikai rendszernek), de nem része a politikai nemzetnek (a román nemzetépítésnek). Egyrészt azért, mert fejlett (magyar) nemzettudattal és intézményrendszerrel szakították el Magyarországtól. Másrészt a román nemzet(állam)építés kulcskérdése volt az 1918 utáni új tartományokban a nemzeti kisebbségek vezető társadalmi, gazdasági, kulturális pozícióinak nacionalizálása, amely szemben állt a magyar kisebbség érdekeivel. Mindebben a történetileg változó viszonyrendszerben a lojalitás az integráció kulcskérdése. Hasonló felvezető tisztázást kíván az is, hogy kétoldalú kölcsönösségi viszonyról van szó. Tehát a kisebbség viszonyát nem lehet elválasztani a többség rá vonatkozó politikájától, a kisebbségpolitikát a magyarságpolitikátől, és viszont. 4.1. A romániai magyar politikai életet elindító dokumentum, Kós Károly, Zágoni István és Paál Árpád közös munkája, a Kiáltó szó c. röpirat már megfogalmazta a romániai magyar kisebbségpolitikai gondolkodás alaptételét: a magyar nemzeti autonómia működése a Romániához való lojalitás alapkövetelménye. A román politikai gondolkodásban azonban - épp az erdélyi román nemzeti mozgalom tapasztalataiból kiindulva, ahol az autonómiakövetelés későbbről nézve tényleg az elszakadást készítette elő - ezt az autonóm közösség jövőképét az irredentizmus leplezésére szolgáló átmeneti követelésnek tekintik. S ezzel szemben diszkriminatívabb vagy integratívabb magyarságpolitikai alternatívákat alkalmaztak.37 A korabeli nemzetépítési célrendszer ezért az autonómiatörekvéseket a politikai rendszeren kívüli problémává tette, ezért nem válha37 Bárdi Nándor: Kisebbségben és többségben, luliu Maniu kisebbségpolitikai nézőpontjai. Limes, 1998. 4. sz. 136-132. p.
