Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Integrációs modellek
A romániai magyar elit generációs csoportjainak integrációs viszonyrendszere 45 biztosítása és a magyar kulturális intézményrendszer működtetése révén a nemzeti azonosságtudat megőrzését is biztosítottnak tekintették. Mivel az utódállamokban a két világháború között a kisebbségek fölülreprezentáltak voltak a kommunista pártokban, és ott nem is igen érezhették hátrányos megkülönböztetést, számukra már 1945-1946-ban komoly gondot és meghasonlást jelentettek a magyar érdeksérelmek, majd a pártok felfejlesztése során a többségi nemzet előtérbe kerülése, később a hatvanas években a „régi nemzetiségi káderek” perifériára szorulása. Ez az a generáció, amely elsőként vetette fel a nemzetek és nemzetiségek szocialista jogegyenlősége nevében a magyar sérelmeket, egyben ők építették ki (vagy Erdélyben ők védték) az anyanyelvhasználatot biztosító már említett intézményeket. Ez a generációs csoport hajtotta végre saját társadalma szocialista átalakítását és egyben revitalizációját is. Romániában a Magyar Népi Szövetség vezérkarát, Kurkó Gyárfást, Kacsó Sándort, illetve Balogh Edgárt, Méliusz Józsefet, Nagy Istvánt, Bányai Lászlót, Takács Lajost, Csőgör Lajost sorolom ide mint reprezentáns személyiségeket. Külön kérdés, hogy azokat, akik a román pártvezetés legszűkebb környezetéhez tartoztak Bukarestben, mennyiben említhetem itt. Elsősorban Mogyorós Sándorra (Alexandru Moghioroç) és Luka Lászlóra (Vasile Luca) gondolok, akik a kezdetektől a román kommunista párt akaratának megjelenítőiként, nem pedig a magyarság reprezentánsaiként voltak jelen a közéletben. 2.4. A következő generációs csoportba azokat sorolom, akik az ötvenes-hatvanas években szocializálódtak „baloldaliként”, és a hatvanas évek második felében a rendszeren belüli kisebbségi érdekérvényesítés kulcsfigurái lettek. Mivel 1968 Romániában kulcsfontosságú év volt, legkézenfekvőbb némi áthallással hatvannyolcasoknak nevezni őket. Ezek az értelmiségiek az ideológia terén rendkívül hosszú utat jártak be mind a szocializmushoz, mind a többségi nemzethez való viszonyukat illetően. Életpályájukat ma csak mozaikokban látjuk, eddig megjelent emlékirataik - a hozzáférhető levéltári anyagokkal összevetve - jobbára tendenciózusnak mutatkoznak. Szembesítésnek, számonkérésnek nem látom értelmét. Inkább az összetett belső mozgatórugók és a bonyolult adok-kapok szocializációs keretek logikái az érdekesek. Ezek vihetnének el a szerkezet működési mechanizmusaihoz. Az életpályák közös pontjaiként a következőket lehet megadni: A) Többségükben olyan első generációs értelmiségiek, akik az ötvenes-hatvanas években már valamilyen felsőfokú képzésben vettek részt. Kulturális, irodalmi intézmények, folyóirat-szerkesztőségek vezetői lettek. B) A többségi nyelvet és kultúrát jól ismerik. A pártszervek belső viszonyaival tisztában vannak, és az efféle információikat használni is tudják. C) Az előző baloldali generációra jellemző népszolgálati ideológia hirdetése mellett jól ismerik és használják a saját közönségük számára áthallással bíró utalásos nyelvet.15 (Ilyen például a Sütő Andrástól származó „a fű meghajlik...” toposz.) A harmincas évekbeli kisebbségi humánum ideológiára alapozódik a Gáli Ernő megfogalmazta „sajátosság méltósága” ideológia, amely a kisebbségi léthelyzetet mint pozitív emberi és kulturális értéket jeleníti meg. D) Az adott országon és magyarságpolitikákon belüli ténykedésük elválaszthatatlan a hatvanas évek végéig az adott párteliteken belüli hatalmi harcoktól. Ekkor önálló érdekérvényesítő csoportként próbálnak megjelenni. 15 Ennek részletes elemzését adja D. Lőrincz József: A kelet-európai ambivalens diskurzusról. Regio, 2002. 1. sz. 226-248. p.
