Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Integrációs modellek
Integráció és együttműködés a kisebbségpolitikában 39 határozó politikai pártjai számára az önrendelkezéssel, elszakadással, autonómiával azonos értékű alternatívaként jelenhetett volna meg a csehszlovák államon belüli integráció. Az állam első húsz éve minden részsikere, minden előnye ellenére eleve kevés volt arra, hogy a nemzeti szolidaritást legyőzze vagy akárcsak kiegyensúlyozza az állampolgári lojalitás. A kisebbségi sérelmeket az asszimilációs veszteségek tették igazán érzékelhetővé. A csehszlovák állam gazdasági sikereiből pedig a kisebbségek eleve kisebb mértékben részesültek, így az integrációs késztetés sem volt túlságosan erős.62 A Szent- Ivány-féle aktivista politika - hasonlóképpen a Milan Hodža által képviselt decentralizációhoz, amely a csehszlovák centralizmussal szemben az ország nemzeti közösségeinek és tartományainak önkormányzatára szeretett volna támaszkodni - illúziónak bizonyult. A nemzetállamként létrehozott köztársaság - amint azt Csehszlovákia 20. századi történelme bebizonyította - önmagában, önerőből nem volt képes multikulturális állammá átalakulni. Ezért előbb a kisebbségek és Szlovákia leváltak róla, majd erre adott válaszreakcióként etnikai tisztogatás és erőteljes centralizáció tette véglegessé a nemzetállami kereteket. A kisebbségi aktivizmusnak ilyen államfilozófiai kontextusban eleve minimálisak voltak az esélyei.63 A kisebbségi magyar aktivista politika tapasztalati anyaga a triadikus viszonyrendszerben helyét kereső szlovákiai magyar politikai elitet arra is rádöbbentette, hogy a szudétanémet kérdéshez képest a magyar ügy Prágából nézve jóval jelentéktelenebb. A szlovákiai, kárpátaljai kérdésekben pedig sokkal fontosabb volt a csehszlovák kormánytényezők számára a szlovák pártokkal, politikusokkal való megegyezés. Ez a német-szlovák-magyar kisebbségi háromszög az államközi relációkhoz hasonló dilemmák elé állította a kisebbségi magyar pártpolitikusokat. Az 1920-as évek végétől kezdve egyre világosabbá vált az egységes kisebbségi ellenzéki magyar párt létrehozásának szükségessége, ami a budapesti kormányzati kívánságoknak való megfelelésen kívül arra is esélyt biztosíthatott, hogy a magyar párt legalább tartományi szinten számottevő belpolitikai tényezővé válhasson. Az Első Köztársaságnak az 1930-as évek második felében kibontakozott súlyos bel- és külpolitikai válságában a német kisebbségi aktivizmus háttérbe szorulása, majd megszűnése nyomán a Milan Hodža miniszterelnöksége alatt lezajlott nemzetiségi tárgyalásokat már egészen más érdekek és szempontok vezérelték, mint a tíz évvel korábbiakat. 62 Az assszimilációs és integrációs politika közötti különbséget Salat Levente a nemzetközi szakirodalom alapján a következőképpen jellemezte: ....az integráció célja egy etnikumok fölötti közös, a hangsúlyt az állampolgárságra helyező identitás (civic identity) létrehozása, míg az asszimiláció a különbözőségek eltüntetésére a domináns etnikum identitás-jegyeinek (pl. francia), vagy egy mesterségesen megkonstruált (pl. jugoszláv vagy szovjet) identitásnak az általánossá tétele révén törekszik. A gyakorlatban azonban a legegyértelműbb asszimilációs politikák is előszeretettel nevezik magukat integrációs erőfeszítéseknek, a kisebbségek pedig a legőszintébb, velük kapcsolatos integrációs próbálkozásokba is hajlamosak asszimilációs célokat belemagyarázni.” Salat Levente: Etnopolitika... i. m. 59-60. p. 63 Rotschild, Joseph: East Central Europe... i. m. 134. p.
