Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Az új baloldali magyar értelmiség az ötvenes-hatvana években
398 Stefano Bottoni olyannyira központosított állam döntési mechanizmusaira, mint amilyen a kommunista Románia volt. A központi apparátus és az általuk kormányzott lakosság közötti transzmissziósszij-szerep ellátásában a tartomány magyar hivatalnokainak meglehetősen bonyolult viszonyrendszerrel kellett szembenézniük nemzeti identitásuk tekintetében. A rendkívül sok értelemben használt identitás fogalmának létezik egy olyan közös alkalmazása, amely az immanens elemeket hangsúlyozva „erős” hovatartozást és kötődést sugall. Az általunk bemutatott kontextusban, amelyben egy többnemzetiségű, pilléresedett társadalom egy gyors és erőszakos társadalmi-gazdasági modernizációs erőfeszítéssel állt szembe, ez a fogalom használhatatlannak bizonyul. Amennyiben helyesebben nem az identitást vesszük górcső alá, hanem ennek az elitnek az ideológiai zsákutcák és nemzeti(eskedő)'indíttatások által szűkre zárt identifikációs folyamatait és dimenzióit, ezek egy „gyenge”, diszkurzív, szétesőben levő, konfliktus és elfojtás által dominált identitást eredményeznek. A nemzeti önazonosság dilemmája valójában a politikai lojalitás kérdéséhez kapcsolódott. A MAT vezető rétegét (e fogalom azonban érvényes mindazokra a magyarokra, akik a negyvenes-ötvenes években integrálódtak a román államhatalomba) valójában bevallottan és nyilvántartás szerint is magyarként elismert tisztviselők (is) alkották, akik ugyanakkor a román szocialista állam tisztviselői voltak. A két világháború közötti időszakban azok a magyarok, akik megkísérelték a személyes integráció útját járni és csatlakoztak az állami bürokráciához vagy román pártokban politizáltak, renegátnak bélyegezték és perifériára szorultak saját közösségükben, amelynek lojalitása továbbra is kizárólag egy másik állam, Magyarország felé irányult. A második világháborút követően a magyar kisebbség kulturális és politikai integrációját a „kettős (politikai) lojalitás" (azaz Magyarország, mint anyaország iránt, és Románia, mint állampolgárság szerinti állam iránt) elutasítására alapozták. Amint a MAT magyar hivatalnokai által produkált kevés elméleti igényű dokumentumok egyike, az 1959-ben összeállított tartományi monográfia érvel, a román állam iránti hűség szükséges előfeltétele annak, hogy a magyarok megőrizhessék kulturális identitásukat: „Az új embertípus kialakítása azt a feladatot tűzi iskoláink elé, hogy a szocialista hazafiság és a proletár nemzetköziség, a népi demokratikus rendszer iránti hűség, pártunk, a Román Munkáspárt iránti határtalan szeretet, valamint rendszerünk külső és belső ellenségei elleni harc szellemében neveljék az ifjúságot. (...) Míg a tőkés-földesúri rendszer megfosztotta a nemzeti kisebbségeket az anyanyelvükön való oktatási jogától, addig népi demokratikus rendszerünk széles körű lehetőséget biztosít a nemzeti kisebbségek anyanyelvű oktatásra.”57 Mindazonáltal téves lenne egy mesterkélt homogenitásra redukálni a MAT-beli és egyáltalán az erdélyi magyar nómenklatúra tagjai által magukévá tett elutasítást a nemzeti hovatartozással szemben. Egyesek közülük olyan életpályát futottak be, amely oda vezetett hogy elszakadtak és elhidegültek eredeti (kisebbségi) közegüktől, anélkül azonban, hogy valaha is teljesen identitást váltottak volna. Ez történt azzal a két magyar származású vezetővel, akik a negyvenes és az ötvenes években a hierar-57 A monográfia hivatalos címe: A Magyar Autonóm Tartomány a fejlődés útján - 1959 (szerk. Keszi- Harmath Sándor, az előszót írta Szövérfi Zoltán, a Tartományi Néptanács Végreható Bizottság elnöke), 215. p. Teleki László Alapítvány Könyvtára, K-1851/96. Az 1959-ben készült monográfia kéziratban maradt: a Központi Bizottság bezúzatta a kiadásra készült beszámolót, és a közgadász főszerkesztőt elbocsáltották a Bolyai Egyetemről is.
