Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
A kisebbségi intézményesség
GAGYI JÓZSEF A SZTÁLIN TARTOMÁNYI PÉLDA Centrum-periféria viszonyszerkezet konstruálása Romániában a kommunista korszak első éveiben Románia a hatvanas évek közepére kiugró ütemű gazdasági növekedést ért el. Mindez a kommunista hatalom megerősödő legitimitását eredményezte. Ekkor jutott el a hatalom az egységes ország-adminisztrálás és országfejlesztés stádiumába. Ehhez pedig - a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején - a hatalomnak ki kellett építenie a perifériák alávetettségének rendszerét. Ebben az esettanulmányban erről az alapozó munkáról lesz szó. A centrum és a periféria a történelemben nem elsősorban földrajzi, hanem hatalmi-társadalmi térben elhelyezkedő színterek. Társadalmi térként (viszonyok konfigurációjaként)1 értelmezve azonban arra figyelhetünk, hogy állandó újradefiniálás, pozíciókeresés és pozíciótulajdonítás folyik: gyorsan változó helyzetek sorában alakul át a viszony, az egymásra hatás és a centrumnak a periférián való hódító megjelenése, avagy a perifériának a centrumhoz való igazodása, a viszonyulások reflektáltsága. A határokat és a viszonyrendszereket átszabó döntések első lépésben mindig a politikai-gazdasági uralom megerősítését szolgálják. Ugyanakkor a döntések nyomán kialakuló konfigurációk és gyakorlatok, az intézményi működések nemcsak egyneműsítenek, hanem tartós különbségeket is kiépítenek. A perifériák sérülékenysége abban áll, hogy a centrummal való viszonyalakításban konstruálódnak: ellenállásban, látszatengedelmeskedésben, a kettős erkölcs elfogadásában és működtetésében, feltételes és ideiglenes behódolásban. A centrum hatalmi kiváltsága: megteheti a szerkezetátalakítást, és így megerősítheti hatalmát. Stabilizálja az intézményi működést, biztosítja a normakövetést. Természetesen mindez megerősíti és megkérdőjelezhetetlenné teszi a centrum autoritását. A kommunisták számára az illegalitásban, a hatalommegragadás manőverei közben megtörtént egyfajta habitualizáció. Ennek a hatalommegragadást megelőző korszaknak van egy tapasztalata, reflektáltsága, azaz emlékezete. De új helyzet alakult ki az 1948-1952 közötti átmeneti, hatalom-kiterjesztési időszakban. Az addig felhalmozott politikai-társadalmi tapasztalat egyre kevésbé érvényes. A pártvezetésnek az apparátus átalakításában egyre kevésbé van szüksége kontrollálhatatlan lelkesedésre vagy potenciális munkatársakat kizárással eltávolító erőszakra. Egyre nagyobb az igény a széles körű legitimációra. Értelmezésemben a Romániában az 1950-ben rajonálásként ismert területi-adminisztratív átalakítás, valamint az új vezető réteg „nevelése”, majd az elhajlókkal való 1 Dumitru Sandu: Spatiul social al tranzitiei. Iasi, Polirom, 1999, 10. p.
