Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Revízió és integráció
184 Hámori Péter a vármegyék ilyen családjainak 2,78%-át tette ki, az országos költségekből a vármegye mindössze 0,48%-ot kapott.77 (Ha az egyeseknek adható kölcsönök fedezete mellé a gyermekvédelmi, népélelmezési, háziipari és egyéb támogatási formákra folyósftott öszszegeket is számba vesszük, az eredmény 1,20%, de az aránytalanság fgy is szembetűnő.) A terület elhanyagolásának hátterében elsősorban nemzetpolitikai célokat lehet fölfedezni. Úgy Máramarosban, mint Szilágy, Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód nemzetiségi többségű területein az ONCSA bizonyos szórványgondozó szerepet is betöltött, amennyiben a Közjóléti Szövetkezetek elsősorban azokban a falvakban eszközöltek juttatásokat, ahol kisebb magyar közösségek éltek. Az ilyen helyeken a vármegyei szociális gondozónő általában nem volt képes ellátni a jogszabályokban előírt pedagógiai, gondozási szerepét, emiatt a helyi munkaközösségekre fokozott szerep várt. Szintén nemzetpolitikai célokat szolgált a máramarosi székely telepítés, amikor először 122, később több mint 400 favágót akartak az Avas hegységbe áttelepíteni 1943-1944-ben, részben az onnan bevonultatott román munkaerő pótlására. Az öszszesen több mint 800 000 pengőt igénylő akciót megkezdték ugyan, néhány családot házhoz, kerthez és földhöz juttattak, de pontos számuk nem ismert.78 A visszacsatolt észak-erdélyi területek közül a nyugaton elhelyezkedő Szatmár és részben Bihar vármegyék, valamint Szatmárnémeti, Nagybánya és Kolozsvár voltak azok a területek, ahol a „produktív szociálpolitika” komolyabb eredményeket tudott felmutatni. Ahogy már említettük, Szatmárban üzemek sorát létesítették, elsősorban fűz-, cirok-, csuhé- és fafeldolgozásra, építőanyag-gyártásra. Ebben a megyében a Közjóléti Szövetkezet számottevő földjuttatási, telepítési tevékenységet is lefolytatott, részben elővásárlás útján megszerzett területeken, részben az 1942 után a zsidóktól kisajátított, 5 holdnál kisebb parcellákon. Minden korábbitól eltérően ez a földhöz juttatási akció az egzisztencia-teremetésen túl egyben szocializációs programot is jelentett. Szatmárnémetiben pedig az ország két legnagyobb ONCSA-telepét építették meg 1941 és 1944 között, összesen 112 házzal.79 A kolozsvári kísérlet, mely a Népközösség már említett Tízes Szervezetének újjáteremtésével kezdődött, elsősorban társadalomszervezési elvei révén alkotott maradandót. A városi kerületeket tizedekre felosztva egyfelől a szociálpolitikát akarták hatékonyabbá tenni, megtalálva olyan rászorulókat, akik maguktól nem jelentkeztek volna a támogatásért, s egyben megakadályozva a jogosulatlan igénybevételt, másfelől a lakosság szegényebb rétegeinek magyar öntudatát akarták erősíteni a kultúrához juttatás útján, harmadrészt pedig a társadalmi osztályokon és rétegeken átnyúló szolidaritásra nevelni a helybéli magyar társadalom egészét. Mindebből az első és valószínűleg második célt sikerült is elérni, arra viszont, hogy a harmadik kérdésben mekkora sikerrel jártak, igen eltérőek a vélemények.80 Nagybányán a helyi ONCSA tevékenysége nemcsak a város, hanem a helyi üzemek és bányák szociálpolitikai tevékenységével is szervesen összeforrott; mint másutt is, az itteni bányászok és munkások körében is összekapcsolták a szociális megsegítést, a szociális nevelést a nemzeti irányú és politikai propagandával, azonban Nagybányán mindezt az ONCSA által finanszírozott népfőiskola útján, igen magas színvonalon vitték végbe.81 77 Kádár L. Levente: i. m. 3. tábl. 78 Ütő Kálmán postatiszt jelentései az EMKÉ-nek. Jakabffy Elemér Alapítvány (Kolozsvár) Kézirattára, K-102. 79 Lásd a 75. jegyzetben. 80 Hámori Péter: Magyar társadalomszervezési kísérletek Észak-Erdélyben, 1938-1944. I. m. 81 A népfőiskoláról a Szamos és a Nagybánya című lapok rendszeresen beszámoltak.
