Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Revízió és integráció
FILEP TAMAS GUSZTÁV FELFÖLDI KÖZÍRÓK A ÁLLAPOTOKRÓL MAGYARORSZÁGI 1938 UTÁN 1938-ban a magyarság körében kevesen voltak, akik a bécsi elöntést nem tartották volna igazságosnak. Az első világháborút lezáró párizsi békeszerződéseket a vesztesek szemében semmi sem legitimálta, viszont a háború végén lényegében közmegegyezés alakult ki abban a kérdésben, hogy Wilson elnök pontjai alapján viszonylag békés állapotok teremthetők Európában. E pontok legfontosabbika éppen az volt, amely a határváltozásokat „a népek önrendelkezési joga" alapján képzelte el. Párizsban viszont ezzel ellentétes módon, a hatalmi szempontok szerint szabták meg a határokat, úgyhogy azok békés úton való megváltoztatása is végig program maradt a vesztes államokban; Magyarországon mindenképpen. Sőt, ebben a kérdésben az ellenzéki politikusok és írók, gondolkodók ugyanazt vallották, mint a hivatalos Magyarország. Számos jele van annak, hogy azok, akik a radikálisabb ellenzékhez tartozó alkotók, például a népi írók társadalomkritikájával egyetértettek, sem fogadták el azt, hogy a csehszlovákiai sajtó a belső ellentétek fölerősítésének szándékával népszerűsíti azoknak az íróknak - Kovács Imrének, Féja Gézának - a könyveit, akiket e kritikai munkáik miatt fogházbüntetésre ítéltek. Nyíltan szerepel ez például Cs. Szabó Lászlónak a Nyugatban közreadott naplójegyzeteiben: „A három ellenséges rádióban [a pozsonyiban, a besztercebányaiban és a kassaiban - F. T. G.j részleteket olvasnak fel Féja és Kovács Imre könyveiből. Mind a kettőt egy jobb parasztsorsért írták, »kórházvonatok«, a szó társadalompolitikai értelmében. A csehszlovákok lefoglalják lőszerszállításra. Bűneink helyett a jó szándékot fordítják vissza a mellünknek. Fejünkre olvashatnának egynémely vétket, nekik jobban esik, hogy jóakaratú fiaival döfessék le a hazát. Féja és legtöbb társa azért volt olyan kíméletlen s durva, hogy hirtelen s nagyot segítsen a népen. A legelemibb tisztességérzet is azt súgja, hogy az effajta őszinteség nem tartozik az idegenre, még ha ellenség is. Tajtékzanak a demokráciától, de a köznép védőirataival uszítják egymásra a magyart, szájjal úrgyűlölők, de a nép ügyén rontanak, amikor szószólói bőrébe bújva gyalázzák az ellenséges nemzetet s a nép barátait kiforgatják a haza árulóivá. [...] Voltak már a csehek is irgalmatlanok magukhoz. Senki se nyúlt illetlenül ehhez a családi ügyükhöz. Ha egy tökéletesebb hazáért voltak kíméletlenek, egy tökéletesebb magyar haza eszménye tiltja, hogy vigyorogva erre az önbírálatra is kiterjesszük a hadijogot.”1 1 Cs. Szabó László: Őszi nappalok. (Napló.) Nyugat, 1939. I. köt. 11-12. p. (1938. október 18-i naplóbejegyzés.)
