Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
A kisebbségi kérdés a nemzetközi kapcsolatrendszerben
Az „idegháború" kezdete 117 kedés - L. B. B.] például a Székelyföldre néző határok lezárása, amelynek következménye az egész térség megfojtása stb.”84 Antonescu tábornok is tudatában volt a gazdasági nyomásgyakorlás fontosságának, és kezdetektől fogva alkalmazta ezt az eszközt. Pop emlékezete szerint a likvidációs tárgyalások elején Antonescu úgy határozott, hogy „a politikai kérdések elsőbbséget élveznek az egyéb természetű kérdésekkel szemben, és addig, amíg a Magyarországon lakó románok nem kapnak statútumot, Magyarországnak nem adható semmiféle gazdasági vagy pénzügyi kedvezmény’’.85 A magyar kormánynak azonban nem volt szándékában „statútumot" adni az északerdélyi románok számára, főleg olyant nem, mint amilyen az átnyújtott román tervezet lehetett - az ugyanis feltehetően politikai és területi autonómiát, valamint a magyarországi németekéhez hasonló státust követelt. Magyar szemszögből a román követelés csupán „átlátszó taktika” volt, és - Csáky szavaival - a románok azért akartak kisebbségi szerződést kötni, „hogy ezzel konszolidálják 22 év alatt elkövetett gazságaikat, magyar egyházak, intézmények, városok stb. vagyonának román célokra való átírását stb., és ilyen egyezmény megkötése után a többi (...) tárgyalásokat idők végéig elhúzni”.86 „Mi abból indulunk ki, hogy az 1918-i állapotot, és nem az 1940-ik évi helyzetet rögzítsük le” - összegezte néhány évvel később Ghyczy Jenő, a külügyminiszter akkori állandó helyettese.87 Bukarest legfőbb célját Észak-Erdély visszaszerzése képezte, ezt szolgálták a nemzetiségpolitikai elképzelései is: az észak-erdélyi románság megtartása és lehetőség szerinti megerősítése, valamint Dél-Erdély megtisztítása a magyaroktól. A magyar kormányzat viszont a második bécsi döntést a trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta föl, olyan végleges impériumváltozásként, amelyet Románia is elfogadott és aláírt. Ebből következőleg feljogosítva érezte magát olyan intézkedések megtételére, amelyek az észak-erdélyi magyarság által korábban elszenvedett legkirívóbb igazságtalanságok és jogtalanságok „részbeni reparálására” adtak módot, helyreállítva a nemzetiségek közötti „igazságos egyensúlyi helyzetet”.88 Ebben a keretben, a fenti megszorításokkal kell értelmeznünk Teleki Pál miniszterelnök „Szent István-i” nemzetpolitikai elképzeléseit is. A miniszterelnök többször kiemelte a bécsi döntés után is, hogy „Magyarország olyan kisebbségi politikát fog folytatni, amely igazságon és méltányosságon fog alapulni, tehát ez a kisebbségi politika európai lesz és magyar”89 - de az elgondolása nem, vagy csak részben valósult meg. Őszinte szándékát keresztülhúzta a bécsi döntés utáni magyar-román szembenállás, akárcsak a katonai közigazgatás elhibázott lépései. Maga Teleki is nagyot hibázott 1940. október 4-én, amikor „elveszítette a türelmét” és a retorzió eszközéhez nyúlt, a nyers erő alkalmazását választva. Az „idegháború” kimenetelét azonban - Erdély kérdésében legalábbis - a második világháború végén a győztes nagyhatalmak döntötték el. 84 Crutzescu 1940. november 4-i jelentése a román külügyminiszternek. Arh. M.A.E., fond 71/ Transilvania, vol. 47., 43. f. 85 Valériu Pop 1940. december 2-i levele ion Antonescu tábornoknak. Arh. M.A.E., fond 71/ Transilvania, vol. 48. 86 Csáky István számjeltávirata, 1940. október 10., MOL K 63 1940-27/7-11., 253. cs. 87 MOL K 27 Minisztertanácsi jegyzőkönyvek 1943. április 6. I. rész. 88 L. Balogh: A magyar-román viszony és a kisebbségi kérdés... i. m. 87. p. 89 Gróf Teleki Pál miniszterelnök Kolozsvárról rádiószózatot intézett a tengerentúli magyarokhoz. Ellenzék, 1940. szeptember 18.
