Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
A kisebbségi kérdés a nemzetközi kapcsolatrendszerben
108 L. Balogh Béni Szeptember 13-a után is számos románellenes atrocitásra került sor, a honvédek, a karhatalmi erők több tucat román nemzetiségű lakost végeztek ki.31 Számos alkalommal a felszabadult területek magyar lakossága vett elégtételt - többnyire veréssel - egykori elnyomóin, „a kegyetlen [román] csendőrőrmesteren, a csaló perceptoron”.32 „Meg kell állapítani, hogy a bevonuló és felszabadító honvédség sokszor hevült, sokszor pajkos lelkesedése alkalmat adott, csendes biztatás formájában arra, hogy a falu népe jogos sérelmeiért elégtételt vegyen, mert amíg a csendőr meg nem érkezik a rendfenntartás átvételére, a katonák véleménye szerint több minden meg van engedve” - áll egy korabeli magyar egyházi jelentésben.33 Összegezve: az Észak-Erdélyben 1940. november 26-ig érvényben lévő katonai közigazgatás teljesen alkalmatlannak bizonyult a nemzetiségi kérdés tapintatos kezelésére, és végzetesnek bizonyult intézkedéseivel jelentősen hozzájárult a magyar-román viszony elmérgesedéséhez.34 Ami a román felet illeti, a bosszúvágytól sem mentes, indulatokkal terhelt romániai légkörben már a bécsi döntés másnapján elkezdődött a dél-erdélyi és ókirályságbeli magyar alkalmazottak elbocsátása, az országból való kiűzése. Kormányutasításra tömegesen kezdték áthelyezni a magyar származású vasutasokat, pénzügyi és igazságügyi tisztviselőket a kiürítés előtt álló, de még román közigazgatású észak-erdélyi területre, azzal a rendelkezéssel, hogy negyvennyolc órán belül induljanak el kijelölt helyükre. Csak Piski községben több mint háromszáz magyar vasutast helyeztek át közvetlenül a bécsi döntés után Észak-Erdélybe.35 „Törvényes" formát adva az eljárásnak, a román hivatalos közlöny, a Monitorul Oficial is közölte az áthelyezési rendeleteket, de antedatálva, 1940. augusztus 30-a előtti dátumokkal. Petru Groza szavaival élve, ezzel megkezdődött „az áthelyezések kevés intelligenciáról tanúskodó ravasz játéka a román kormány részéről”.36 Bár szeptember 17-i nyilatkozatában Antonescu államvezető arra kérte a hatóságokat és minden románt, hogy óvakodjanak „az embertelen, törvénytelen és elhamarkodott tettektől”, és tanúsítsák a legkorrektebb magatartást a kisebbségiekkel szemben”,37 a magyarellenes szenvedélyek nem csillapodtak, a dél-erdélyi magyarok elüldözése folytatódott. A romániai sajtóban ugyanakkor uszító és gyűlölködő hangú magyar31 lllésfalvi: „Édes Erdély..."... i. m. 66-68. p. Gheorghe Crutzescu budapesti román követ „biztos magyar forrásból’’ úgy értesült, hogy Erdélyből visszatérve gróf Bethlen György Budapesten kijelentette: a románok üldözése „borzalmas” és a katonai hatóságok élet és halál urai („taie çi spínzurá’’), nem követik a magyar kormány mérsékletre szóiftó rendelkezéseit. (Október 3-i távirat. Arh. M.A.E., fond 71/ Transilvania, vol. 47., 31. f.) Más forrásunk nem erősíti meg Crutzescu értesülését. 32 Természetesen ellenkező előjelű esetre, a magyar lakosság „nemes magatartására” is volt számos példa, és nem egyszer éppen a magyar lakosság védte meg korábbi elnyomóit a bosszútól. Lásd Nagy András jelentése, Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltára, Kolozsvár, 920/1940. p. sz. 20. p. 33 Uo. 20-21. p. 34 A katonai közigazgatás egyéb téren is alkalmatlannak bizonyult. „Az első napok hallatlan lelkesedését és áldozatkészségét hamarosan eljátszottuk azokkal az intézkedésekkel, amelyek azt az érzést kelthették a felszabadult lakosságban, hogy a katonai közigazgatás őket elnyomja, diktatórikus hatalma alá hajtja és a várva várt szabadság helyett ismét csak megkötöttségeket mutat” - írta 1940 decemberében önkritikus hangon Hlatky Endre volt m. kir. kormánymegbízott, majd Nagyvárad főispánja. (Észleletek a katonai közigazgatásról. Nagyvárad, 1940. december 13. MOL K 53-1-1940-561.) 35 Groza: i. m. 164. p. 36 Uo. 37 Magyar Kisebbség, 1940. október 1. 468. p.; Külügyi Szemle, 1940. november, 526. p.
