Kontra Miklós (szerk.): Sült galamb? Magyar egyetemi tannyelvpolitika. Konferencia a tannyelvválasztásról Debrecenben, 2004. október 28-31. - Disputationes Samarienses 6. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
II. Kitekintés
52 Kovács Magdolna kisebbségi politikának évszados múltja van. A svéd kisebbség nyelve korábban az egyetlen hivatalos nyelv volt (mely egyben az arisztokrácia és a művelt rétegek nyelve is), majd a finnel és egy időben az orosszal is megosztott szerepet kapott. A svéd kisebbség helyzete tehát annyiban hasonlít a határokon túli magyarokéra, hogy anyanyelvűk valaha hivatalos államnyelv volt. A finnországi svéd nyelvű kisebbség tagjai azonban magukat nem svédeknek, hanem svédül beszélő (svéd ajkú) finnek tartják.21 Identitásuk tehát más alapokon nyugszik, mint a határainkon túli magyaroké. A kétnyelvűség védelmét Finnországban az alkotmány és a nyelvtörvény rögzíti. A kétnyelvűség gyakorlati érvényesítését az egyetemeken pedig az egyetemi nyelvtörvény szabályozza. A finn egyetemek nyelvi modelljei az egy- és kétnyelvű modellek kombinációi: a többségi és kisebbségi egynyelvű egyetemek mellett működő kétnyelvű egyetemeken dupla egynyelvűség mellett valódi két-, sőt háromnyelvű oktatás is folyik. A finnországi svédek jeles képviselői (mint a korábban említett Björkstrand rektor) a kisebbség nyelvének megőrzése szempontjából elengedhetetlen feltételnek tartják, hogy létezzen egy kisebbségi egynyelvű egyetem is (ahol viszont - legalább középszinten - a többségi nyelven is meg kell tanulni). Emellett fontos szerepe van a kétnyelvű egyetemeknek is, amelyek tulajdonképpen kiegészítik az egynyelvű egyetem oktatását: amit az Ábo Akademin nem lehet tanulni, arra általában lehetőség van a kétnyelvű egyetemeken. A két rendszer tehát nem egymás ellen, hanem egymást kiegészítve működik. Az együttműködés koordinálására a kisebbségi nyelven (is) tanító egyetemek rektori tanácsot alakítottak, a tanács elnöke jelenleg az Ábo Akademi rektora. A kétnyelvűség és a kétnyelvű oktatás paradicsoma-e tehát Finnország? Nem minden szempontból. A többség egy része elégedetlen a kisebbségnek nyújtott támogatások miatt, s a pozitív diszkriminációt a többség személyiségi jogai megsértésének tartja. Másrészt, sajnos, még ez a pozitív diszkrimináció sem tudja teljes mértékben megállítani a finnországi svéd ajkú kisebbség számának bizonyos mértékű csökkenését. Habár a csökkenés az utóbbi időben minimális, a százalékarány évről évre valamennyivel kisebb: 1900- ban az összlakosság 12,89%-a, 1950-ben 8,64%-a, 1990-ben 5,94%-a, 2003-ban pedig 5,55%-a volt svéd ajkú (www-TIL 2004). Harmadrészt, ha hiányoznak az egyetemi statisztikák arról, hogy a kétnyelvű oktatásnak hány százalékát is teszi ki a kisebbségi nyelv, akkor félő, hogy a kisebbségi oktatás esetleges fokozatos csökkenése fel sem tűnik. (Habár a Helsinki Egyete-21 Anckar (2000), aki maga is a finnországi svéd kisebbséghez tartozik, felsorol néhány vonást, miszerint a svéd ajkúak és a finn ajkúak között nincsenek lényeges különbségek. A felsorolt érvek között néhány kevésbé tudományos megjegyzés is található (pl. “they look like Finns’’ 'úgy néznek ki, mint a finnek’).
