Kontra Miklós (szerk.): Sült galamb? Magyar egyetemi tannyelvpolitika. Konferencia a tannyelvválasztásról Debrecenben, 2004. október 28-31. - Disputationes Samarienses 6. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
III. A Kárpát-medence magyar nyelven (is) oktató felsőoktatási intézményeinek gyakorlata
Péntek János: A magyar beteggel senki szóba nem áll az anyanyelvén Hozzászólások 133 Elsősorban Csedő professzornak az előadásához szeretnék hozzászólni, elmondani a saját véleményemet. Ahhoz, hogy az orvos milyen nyelven beszél, mindenkinek köze van, ugyanis mindenki valamilyen kapcsolatba kerül az orvossal betegként. És itt Romániában is, és Kelet-Európábán is mindig csorbul egy alapvető emberi jog: az orvosválasztásnak a joga. Hogy amikor orvosválasztásra kényszerül a beteg, akkor azt is kell tudni, hogy az orvos vajon az anyanyelvén tud-e beszélni vagy nem, mert ez egy nagyon intim kapcsolat. Na most ezt Csedő professzor szinte kizárólag csak abban az összefüggésben tárgyalta, hogy mi lesz a tizenhétezer Csíkszeredái román anyanyelvű beteggel. Én ezt nagyon régóta hallom. De a valóságban még olyan román beteggel nem találkoztam, akivel az orvos ne tudott volna beszélni. Viszont naponta találkozom olyanokkal, magyarokkal, akikkel az orvos nem tud az anyanyelvén beszélni. Azt hiszem, hogy van legalább négy-ötszázezer olyan erdélyi magyar, akinek nem adatik meg az a lehetőség, hogy a saját anyanyelvén forduljon az orvoshoz. Én egy teljesen magyar nyelvű faluban születtem. Ott olyan orvos soha nem volt, aki magyarul beszélt volna, annak ellenére, hogy egynyelvű magyar faluról van szó. Ezért azt mondom, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemnek nagyon autonómia pártinak kellene lennie most a kisebbségi politikában, mert ez az autonómiának az egyik lényeges eleme, hogy például egy falu... mert én Kolozsváron megkerestem azt a háziorvost, ott találtam még olyan orvost, aki magyar. Az én szülőfalumban lakó magyar embernek nincs ilyen keresési lehetősége, ő ahhoz az orvoshoz megy, akit a nyakára küldtek oda. Most ez az autonómia azt jelentené, hogy a falu igenis kiválaszthassa azt az orvost, aki abban a faluban, a falunak a nyelvén, a két nyelvén vagy három nyelvén beszélni tudjon. Romániában ez mindig fordítva működött, a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem magyar végzőseit kizárólag román vidékre küldték. A román egyetemeknek a román végzőseit kizárólag magyar vagy lehetőleg színmagyar vidékre, hogy pontosan az ellenkezője történjék annak, aminek történnie kellene. Azért mondanám, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem elsősorban azért van, hogy a magyar betegeket ellássa. Kolozsváron ma egy belgyógyászati klinikán - például a 2. számún, azt hiszem, amit Zsidó Kórháznak nevezünk Kolozsváron - ott van talán öt magyar orvos, van tíz vagy tizenöt orvos asszisztens, de a beteg ott ülhet három hétig a kórházban, vele magyarul senki szóba nem áll. Na most azért ezek olyan dolgok, hogy itt az orvosképzés - tehát még egyszer mondom, én nagyon tisztelem azt és nekem is fontos az, hogy mi van a román beteggel - de nekem magyarként és a magyar orvosképzésben elsősorban a magyar betegre kell gondolni. Ez az egyik dolog, amit mindenképpen el szerettem volna mondani. Ezt a virtuális félelmet, hogy mi lesz a román beteggel Romániában, ha neki nem lesz román orvosa, hallom már nagyon régóta. A valóságban mindig az ellenkezőjét látom, hogy a magyar beteggel viszont senki szóba nem áll az anyanyelvén. Egy másik kérdés: a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem magyar professzori gárdája kiöregedett. Egyre kevésbé aktívak - és ugyanezt egyébként jelezte Csedő tanár úr is -, hogy ez egy nagyon nagy gond, és ennek az egyik fő oka az, hogy az Orvosi
