H. Nagy Péter (szerk.): Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról - Disputationes Samarienses 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Az ibolya illata
92 Vida Gergely saját magát egy regénytörténeti sor végére helyezi, önmaga mögött tehát egy hagyományt mégiscsak feltételezve (vö. 604.)2 és ezzel egyidőben valamiféle rejtett telos gyanúját vonva magára. A „hagyományos” regényformával való szakítás tropikus tettek sorozatával valósítható meg, bár éppen e szakítás és kezdés alapító aktusa - amikor a „hagyományos” regény szereplőit Gondolatokkal cseréli fel - nem a legeredetibb ötlete a regénynek. Az innováció sokkal inkább a „hagyományos" regénytechnikák lecserélésénél, különböző - a szó tág értelmében vett - irodalmi műfajok beemelésénél (pl. eredetmítoszként felfogható történetek, aforisztikus kijelentések, esszéisztikus részek, utópiák) érhető tetten. A „hagyományos” terminus kiválasztását az említett történeti regénytipológia kialakítása mint hagyományalapító tett indokolta, ugyanakkor be kell látnunk a kifejezés problematikus voltát (ezért is indokolt az idézőjel), ugyanis túlságosan tágan, de egyben leegyszerűsítve értelmezi az említett szakítás lehetséges kezdőpontjainak horizontját: az Ibolyára jellemző fabuláris elbeszélésszervezéssel szembeni ellenállás3 már a klasszikus modern regények sajátsága is volt; a természettudományos, spekulatív szókincs esszéisztikus előadására Szentkuthy regényei is példát szolgáltattak: Az egyetlen metafora felé című opusra utal is egy helyen a szöveg. A sort még folytathatnánk pl. filozófiai művek említésével (Vagy-vagy, Logikai-filozófiai értekezés, vagy az analitikusok [pl. Russel] példatárát is említhetnénk), azonban a különbözés árnyaltabb meghatározásához valószínűleg a hagyomány felől nem jutnánk el. Úgy tűnik ugyanis, hogy a regény a posztmodern kortársakkal szemben is deklarálja másságát: gondoljunk csak arra, hogy az irónia nem jut szövegszervező szerephez a regényben, bár saját „komolyságát" a narrátor éppen egy ironikus kiszólásban ismeri el; megemlítendő sajátosság még a homeosztázisok kifejtésére használt evolucionista szókincs „bevállalása” is. A legszembeötlőbb különbözést (a fentiekhez természetesen hozzászámítva) feltehetően az esszébe oltott természettudományos nyelv fogalmi apparátusának, logikai érvelésmódjának erőteljes jelenléte jelzi (ami azonban nem mindig erősíti a nyitott mű poétikáját; de ezekről a kér-