H. Nagy Péter (szerk.): Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról - Disputationes Samarienses 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Az ibolya illata
60 Csehy Zoltán sokaságait, azaz a történeteket artikulációkban és nem elsősorban transzcendens egyértelműségükben, hieratikusságukban érti, de messzemenően hierarchizáltan vág „rendet” a potencialitások között: tudja, melyik vehető komolyan és melyik akcidentális természetű. A posztmodern attitűd nem kívánja hierarchizálni az amúgy is relativizált igazságtartalmak megnyilatkozási varietasát. A történet nyelve a nyelvtan hierarchikus szófajrendjét is alaposan megtöri: a szófajok fontossági rendje elmosódik, a segédigék, határozószók, módosítószók válnak lényegileg a jelentés transzferéivé: a szöveg és a papír belakása ebben a felülíró gesztusban érdekelt. Az „egyszer volt...” mesekezdő toposz egyértelműen lételméleti kategóriákkal mosódik össze: egyszer-levéssé, egyszer-lehetéssé, ott-létté, csakis-ott-létté. A hérakleitoszi folyóeffektustól ez a nyelv ficánkolása révén kitágult univerzum Heideggerig terjed: az itt vagy az ott hívó vagy felhívó jellegét véve számba, illetőleg a hozzájuk rendelt létmegértési aspektusok bevonhatóságáig akár. Ez a létproblematizálás mintegy fonákjaként kapja tükörversként a mindenségre feljogosító érvényt: „Azután már mindig is / ez az egyszer van, / és az ugyanott." Az „egyszer volt” sémából beletorkoll a szöveg a jelenbe, amely lényegileg időtlen és nem lehet most, ha egyszer „minden". Itt következik be az episztémé orgiasztikus befészkelődése a nyelvbe, innen nyeri el olyannyira variábilisán interpretálható léttartalmait. Az ott - akkorral tengely szerint tükrözött párja lesz a mindig - mindenkor, a tükrözési tengely pedig a miért - mert lesz, mely a klasszikus dichotómiától tudatos nyelvépítő munkával ferdítődik el: „Nem miért pont akkor / és miért pont ott / történt meg az egyszer.” A továbbiakban az idő - tér szubsztitúciós páros viszonylagos behatárolhatósága mutatkozik a vers testében, ismét mintegy tükrözendő az ott és egyszer uralta verstérfél univerzumát. Végül az identitás programszerű képlékenységének és stabilizálhatóságának Farnbauernél oly gyakori konfliktusartikulációja zárja le megnyugtatóan - mintegy a logikai végkövetkeztetés szigorát oldandó -, ambivalens kérdező gesztussal a költeményt: „Mert ha minden vagyok, / akkor már nem »miért / pont én vagyok én?«” A vendégszö-
