H. Nagy Péter (szerk.): Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról - Disputationes Samarienses 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Disputa a kánonokról
30 Sánta Szilárd A kánon(ok)ról szóló bármilyen értekezésnek azt tanácsos szem előtt tartania, hogy a kánon magyarázata, értelmezése eleve kialakít egyfajta kanonikus viszonyulást, így a „kívülmaradás” szándéka puszta ábrándnak bizonyul; bár - tehetjük hozzá - „nincs a kánonokról való gondolkodásnak egyedül kanonizált formája.’’2 A kánon kettős természetű: kijelöl, tájékoztat, fogódzót nyújt, ugyanakkor korlátoz, elzár. Az irodalmi kánonok mellett, azoktól nem függetlenül, beszélhetünk az elmélet kánonjairól is. Az egyes értelmező közösségek, interpretációs stratégiák között is versengés folyik. Jó példái lehetnek a kánon korlátozó aspektusának a kritikusi tevékenység közben működő teoretikusi prekoncepciók, melyek sok esetben „egyirányúsítják” a kritikát. Az irodalom belső történései is beleszólhatnak a kánonalakításba (pl. epigonok, intertextualitás stb.) Jauss 1967-es programadó tanulmánya, az Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja is nagyban hozzájárult a kánonokról való gondolkodás formálásához. A recepcióesztétika meghatározza az irodalomtörténet - jelenből történő - ismételten szükségessé váló átírásának kritériumát, ezáltal lényegében kánonalakító tettet is végrehajt. Jauss bírálja Gadamer „klasszikus” fogalmát - ami közvetlen hozzáférést garantál, önmagát jelenti -, szerinte a megértés nem pusztán reprodukáló, hanem egyben alkotó viszonyulás is. Továbbá a megszólalás feltételeit „megszabja” a Foucault által leírt diszkurzus rendje is. Nincs olvasás, mely már ne számolna a kanonizáció mozzanatával. A kánonképződés nem csupán a profi értelmezők „erőfeszítésének” eredménye: „ahogy már Kant rámutatott, az esztétikai ítéletalkotás a közösségi legitimációra is igényt tart, s az ily módon közösségi térben kialakuló értékelési-értelmezési minták - a »csoportnyomás« szociálpszichológiai mechanizmusa »alapján« - kényszerítő-befolyásoló erejű kánonokká léphetnek elő.’’3 A szlovákiai magyar irodalom körül alakuló diszkurzusban makacsul tartja magát (többek között) két közhely. Az első a Mi a szlovákiai magyar irodalom? típusú kérdésnek az a válfaja, amely abban a hiszemben kutat, hogy a keresett dolog létezik (és jelentéssel bír), majd megfelelő keresés után rábukkanhatunk. Ez a továbbhagyományozódó vélekedés nem számol az-
