Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)
II. Somorjai disputa
72 Keserű József fakuljon meg, esetleg ne tűnjön el nyomtalanul, néha fényesre kell sikálni egy-egy Részletet (legyen az akár az első mondat), mely mögé lassúdan felsorakozik az Egész. A tanulmány elején beharangozott téma az előzetes tudás olvasást irányító szerepéről tehát módosult, s az írás hangsúlya az incipitnek az olvasás emlékét őrző szerepére tevődött át. Pontosan az történt, amire a szerző nem sokkal korábban felhívta a figyelmünket, vagyis az absztrakt módon elgondolt témának az alkotás jelen pillanataiban végbemenő metamorfózisa. A szerző, ez a ravaszdi indián végig az orrunknál fogva vezetett bennünket. A nyomokat, amelyek között oly magabiztosan tájékozódott, ő maga hagyta hátra. (Feltehetően előző éjjel történt, amikor váratlanul elhagyta a wigwamot. Tintás Tolinak fel is tűnt az eset.) Ráadásul az ösvényt teleszórta árulkodó jelekkel, és azóta is kíváncsian lesi, vajon észrevesszük-e ezeket. Mi pedig törhetjük a fejünket, hol vett más irányt, hol különböződött el a téma - és miért? Arra például, hogy miért idéz annyi incipitet a szerző, fontos utalást találunk az imént idézett szövegrészben. Azért, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy az incipit képes „mosttá" varázsolni a valamikori olvasói élményt. Ez a válasz azonban nem lehet kielégítő, mert egyáltalán nem biztos, hogy ezek a megfelelő incipitek, hogy éppen ezek érik el a kívánt hatást a tanulmány olvasójánál. (Persze ez egyben indokolja is viszonylag nagy számukat; ha nagyobb a választék, az olvasó könnyebben talál magának valót.) Ellenben ha a zárlatban artikulálódó kérdés felől olvassuk újra a tanulmányt, rájövünk, hogy e hiányosságnak a szerző is tudatában van. Talán nem véletlen, hogy éppen a történet egyik legizgalmasabb pontján (ahol nem sokkal azelőtt arról volt szó, hogy az olvasónak mindig választania kell a lehetséges utak, ösvények közül, és nem tehet úgy, mint a Borges-novella hőse, aki „egyidejűleg az összesei választja") bukkanunk rá az árulkodó szöveghelyre: „egy-egy mű befogadása mindig szövegek és értelmek személyenként eltérő konfigurációját hozza létre a tudatban, mindenkinél más művek élményfoszlányai szökkennek elő az emlékezet hézagos kerítésén. ”
