Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)
II. Somorjai disputa
Kifigurázás 43 leti, értekező diskurzusában megmutatkozó jelenségek felől nyerik el igazán aktualitásukat és irodalomtörténeti jelentőségüket. Keserű tehát a kortárs magyar irodalom és az elméleti diskurzust meghatározó (a filozófia, a retorika és a narratológia határmezsgyéin mozgó) szövegek olvasástapasztalataira támaszkodva kísérelte meg átgondoltan, árnyaltan és számomra meggyőzően „újrahangolni”, a jelen horizontjában „beszédessé tenni” az említett regényeket - ráadásul úgy, hogy mindeközben szem előtt tartotta a (cseh)szlovákiai és a magyarországi recepció különbségeit is. Nemcsak rokonszenves és a maga módján szórakoztató, hanem tanulságos is, ahogy meglátásait szembesíti a szerző önértelmezéseivel, a regény poétikájával és az irodalomkritikai értékelésekkel, kiemelve ezáltal a gyakran markáns ellentmondásokat, a deklarált elvek és szöveg retorikája közti meg nem egyezéseket. Összefoglalva tehát egy olyan hermeneutikai indíttatású, a kortárs irodalmi folyamatok és elméleti kérdésfeltevések iránt egyaránt érzékenységet mutató szövegközpontú interpretáció modelljét látom Keserű írásában, mely a múlt kreatív újraértésében, a különböző irodalmi horizontok „összemérésében” és egymástól való elkülönböződésük értékelésében érdekelt. 2.1. Magam is hasonló értelmezéssel állnék elő, melyben egy irodalomtörténeti relevanciával is bíró regénypoétikai jelenség elméleti hátterének felvázolására és egy konkrét szöveg elemzésén keresztül „interpretációs megmérettetésére”, applikációjára vállalkozom. Egy ilyen értelmezés akkor lehet igazán meggyőző, ha maga a mű hívja elő, mondhatni kezdeményezi a teória és az irodalmi produkció „találkozásának” szükségességét. „Hálás lehet az irodalmár - írja Szegedy- Maszák Mihály-, ha van olyan kortársa, aki minduntalan arra emlékezteti, mily tökéletlenül is olvas, mennyire nem veszi észre azt, amire érdemes figyelni egy szövevegben.”4 Úgy vélem, hogy Bereck József Öregem, az utolsó (1977) című regénye5 méltán nevezhető ilyen szövegnek. Erről a műről lesz tehát szó, elemzésemben a több év utáni újraolvasás tapasztalatait próbáltam meg összegezni.
