Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)
III. A Somorjai disputa a sajtóban
A Somorjai disputa a sajtóban 235 nak ultramodern kutatóbázisa, az említett Forum Institute. Steril környezet, frissen főzött kávé (ki főzi, és mikor, hogy mindig ugyanígy?), degeszre tömött hűtőszekrény, pezsgő és felvágott, Ribežlovy és Májka, két vendégszoba, nyugtalanító kényelem. Elek Tibor és Grecsó Krisztián egy szobában, de így jár a két Kiss, az Ottó és a László is - hogy ki horkolt előbb, mindenekelőtt azonban: utoljára, arról nem születik egyezség, de ez nem is baj, jegeljük a témát, mert az író is ember - él, mozog, szaglászik, szeret enni, utána néha rosszul van, és horkolni is képes, ami pedig még ennél is több: vitatkozni róla, ahogy ezt Elek Tibor immáron Pozsonyban, a helyi magyar gimnáziumban12 fejtegeti szép számú bakfis és pattanásos kamasz előtt. A gimi ünnepnapot lát, az első emeleten egy mérges kissrác mélyre hangolt basszusgitárt nyüstöl, a tanári szoba körül csinos kolléganők sertepertélnek, Vajda Barnabás, a magyartanár pedig rendületlenül a békésiek nyomában lohol (nála jobban csak Csanda Gábor bírja a lélekszakadást - minden elismerés). A tanár úr frissen borotvált és nyájas, ami a bárkás arcokról a legkevésbé sem mondható el. Kiss Ottó arról panaszkodik, hogy kora reggel (fél tíz van) az ember nem felolvasni szeret, de mást se, ezt jó, ha tudjuk, a másik Kiss a Tankcsapdával hozakodik elő, hogy ő egy interjúban olvasta, hogy a laktanyában koncertezni fél öttől, az sem leányálom, buli után marad az űr, ahogy az elgyötört lélek fejlehajtva kuporog a kaszárnya lépcsőjén, se dobok, se trombiták, míg el nem paterolják a rend és fegyelem szigorú közegéből. A főszerkesztő azonban nem tágít, és a nehézkesen induló matiné egyszeriben elsöprő erejű performansszá alakul: Grecsó a Klein-naplót vezeti elő, s közben ügyesen reklámozza készülő kötetét, vele az ÉSt, de a Bárkáról sem feledkezik meg; a fiatalabb Kiss, a László tavasszal megjelenő kötetéből olvas egy hrabaliádát, az idősebb, az Ottó friss gyermekverskötetéből szemezget. Röhögés, döbbenet, kamaszgrimasz, végül lelkes taps, majd a szokásos autogramok, hogy hívnak?, Veronika vagyok, ühüm, merre van a WC?, mutatják is rögtön, de rögtön az első jobbkanyarban eltévedek, bolyongok egy ideig a végeláthatatlan folyosókon, míg fel nem tűnik egy szőnyegszoknyás né-
