Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)

III. A Somorjai disputa a sajtóban

A Somorjai disputa a sajtóban 225

gunknak teremteni, le akarjuk magunkban törni az eleve elrendeltetett „önzést”.

Ez az örök lírai alapállás keveredik mostanában a fogyasztó-posztmodern „önzéssel” (a „posztmodern” kifejezés itt a „fogyasztó” irodalmi megfelelője akar lenni), amely viszont valódi önzés, idézőjel nélkül: a fogyasztó ember zavartalanul akar fogyasztani, s nem óhajtja vállalni a véleménye kinyilvánításával járó felelősséget. (Ez az utóbbi önzés számomra még az előbbinél, a koholt költői én „megvallásánál" is ellenszenvesebb, de hát most ugye nem erről van szó. Bár ez is megérne egy misét!, figyeld csak meg: a posztmodern-liberálisok, ha bele kell nyúli a szendvicses tálba, mindig elsőnek nyúlnak bele, s a legnagyobb darabokat veszik ki belőle.)

Szóval, rövidre zárva a dolgot: az ember általában amíg él, pontosabban: ameddig élni akar, s ameddig bármilyen beszédre, bármilyen gesztusra képes (mert hisz ugye nemcsak verbális nyelv létezik), addig „önző”, azaz személyes, mert abból kifolyólag, hogy élni akar, nem lehet másmilyen, nem más helyett akar élni, hanem annak az „ő”-nek a helyén, akit „önmagának” gondol és a napi kommunikációban (hamisan, de pragmatikusan) „önmagává" verbalizál, s ezen lényegileg nemigen változtat a tény, hogy a jó költőknek sikerül a (vélt) személyüket úgy „szituálniuk”, hogy abból minél kevesebb (esetleg semmi sem) látszódjék, viszont az a munka, az a produkció, amelynek eredményeképpen a produktum, a vers megszületik, az minél markánsabban rávalljon a mesterre. S hogy e produktum alapján a másik (aki időnként lehet, egye fene!, nem bánom, akár a kritikus is) minél többet tudjon elmondani a mester kivoltáról. Nekem, s másoknak is.

S ezek után kérdezem: jelentheti mindez azt, hogy ez az „önző” személy, szubjektum tkp. nem létezik? (Mikor a 19. század elején Fichte valami hasonlót állított, lépten-nyomon azt kérdezték tőle, hogy jó, jó, de ha nem létezel, mit szól hozzá a feleséged? Én meg azt kérdezem: mit szólna vajon mondjuk Marno Jancsi, ha az ő honoráriumait Gyurkovics Tibornak küldenék, mondván, hogy a költő Marno nem létezik, s ennélfogva a pénzét küldhetik akár egy másik nem létező költőnek is?) S ha létezik ez a szubjektum (márpedig, amint láttuk, lé-