Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)
II. Somorjai disputa
212 H. Nagy Péter Látható, hogy a júliusi írás észrevételei többségükben megállják a helyüket, míg az augusztusi cikk kijelentései többségükben nem. A játszma azonban itt nem érvéget, hiszen a másodjára idézett cikk hitelrontással, sárdobálással vádolja az előbbi szerzőjét. Pedig a fenti tények a szituációt egészen más megvilágításban mutatják. A két szöveget együtt olvasva bizonyossá válik, hogy a júliusi írás olyan történésekre tereli a figyelmet, melyeknek nem Tóth Lajos a koronatanúja. Ezzel szemben az augusztusi cikk szó szerint elismétli az iskolaalapító nyilatkozatait, kizárólag az igazgató véleményére támaszkodik (pl. nyelvvizsgákat helyez kilátásba, de a diákok még nem jutottak el odáig; kapcsolatokat emleget, a másik fél megkérdezése nélkül stb.). Kifogásolja továbbá, hogy a júliusi írás támadja a testület egészét. Ez abszolút pontatlan megfigyelés, mivel ama szöveg a vezetőségi elveket és az addigi tájékoztatás egy-szempontúságát kritizálja. (Magánvélemény: van, mikor egyetlen incidens publicitást érdemel, nemhogy sorozatos.) Konklúzió helyett egy apróság: kifejezetten nehéz lehet olyan iskolát vezetni, melyet folyamatosan dicsér a sajtó. A figyelem középpontjában lenni ugyanis azt a kényelmes érzést alakíthatja ki, hogy már nem kell megfelelni bizonyos elvárásoknak, mennek a dolgok a maguk útján. Most ez a visszájára fordult. (Mindenki szerzője a maga élettörténetének, de biztos, hogy nem a legjobb elbeszélője).9 Tanulság helyett H. Nagy Péter a Szabad Újságnak és a Katedrának küldött (összevont) verziót egy rövid lábjegyzettel látta el, mely így hangzott: „Befejezésképpen sajnos meg kell említenem, hogy a fenti szövegek elkészülte óta Tóth Lajos a legkülönfélébb helyeken (pl. szerkesztőségek, oktatási intézmények) a legagyafúrtabb trágár szólamokkal (ezeket nem részletezem) illeti személyemet, hozzátartozóimat és kollégáimat. Mindez iskolaigazgatóhoz méltatlan magatartás. Nem is beszélve arról, hogy a szerző magánéletének bemocskolási kísérlete a vitakultúra legaljához tartozik. Ha szakmai ellenérveket nem tud megfogalmazni, akkor a fenyegetőzés helyett bölcsebb dolog lett volna a hallgatás.”
