Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)
II. Somorjai disputa
176 Vida Gergely be veszünk, akkor elmondhatjuk, hogy a szlovákiai magyar irodalom Tőzsér verseiben magas esztétikai színvonalon legitimálódott, és tette lehetővé a szlovákiai magyar irodalom „szlovákiai magyar irodalom”-ként való olvashatóságát a magyar olvasók számára. Mindazonáltal, véleményem szerint a szlovákiai magyar líra megértő olvasásának a másság és azonosság, az egyszerre kívül- és belül-lét által létrejövő játéktér figyelembe vételével kellene történnie. A következő részben a kívüliség „okainak” néhány szempontját igyekszem vázolni. III. (A kritika) A 80-as évek második felének szlovákiai magyar lírája azért maradhatott a magyar uralkodó költészeti kánon peremén, mert poétikai értelemben egy ezen kánon által preferált nyelvezet szempontjából túlhaladott nyelvezeten íródott. Ez a nyelv tematikus szinten lehetővé tette ugyan a lírai én azonosságvesztésének tematizálását, ugyanakkor egy olyan oppozíciókon alapuló tropológiát működtet, amely a vesztést veszteségként aposztrofálja. A lírai én világa diszharmonikus, ezért sokasodnak el a kritikai irodalom által előszeretettel kimutatott abszurd, groteszk kijelentések. A kritikának ezek az ítéletei árulkodóak: az említett kategóriák mellett ugyan néha az ironikust is megtaláljuk, ezeket a verseket mégiscsak a síkváltást csak ritka esetben előidéző groteszk, abszurd uralja. Az iróniára legjobban hajló Tőzsérnél is tragikus színezetet kap az irónia, és csak az őseredeti azonosság elvesztése felett kesergő elégikus hang eltávolítására szolgál. A nyelvbe vetett bizalom a lírai én utolsó támpontjaként fennmarad: Hizsnyainál például az avantgárdra emlékeztető metaforákból gyakran a visszahozhatatlan épül újra, igaz, immár felismerhetetlenül. Farnbauer költészete a modernség nagy toposzait, a „hiány”-t és a „magány”-t hozzák játékba, és inkább gondolat-, mint nyelvközpontú költészet ez; éppen a végsőkig vitt önreflexió szavatolja, tartja meg - igaz, a versekben grammatikaiig gyakran jelöletlen - lírai ént mint a versek operátorát. Ezért a címbe emelt Hizsnyai-idézet (a költő Tolatás című,
