Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)
II. Somorjai disputa
Kísérlet egy vizuális költemény újabb recepciójára 169 látvá’’-ny, minden, amit nem az irodalomtörténet tár fel, másfelől pedig vers, a szavak által mocskossá tett gondolat, a költők, „kik kielégítik káros hajlamait”, a nyelvőrök és a kritikusok. Vagyis, ebben a nyilvánvalóan egy transzcendentális jelöltre apelláló szövegben, az igazság mint a költői munka előtt és után létrejövő meghatározhatatlan tartalom jelenik meg. A kritikus - Platónt parafrazálva - pedig a félreértett igaz gondolat félreértelmezője lesz. A szó és a vers csak kis részben takar(hat)ja a valóságot, a referencia művelete maga sohasem teljes. Mégis azt mondhatjuk, hogy ez az értelmezés csak annyiban fogható fel a referencia kritikájaként, amennyiben a valóságnak egy olyan részét látja el pozitív minőséggel, mely a referenciális viszony alól kivonja magát, illetve meghaladja azt. Talán nem véletlen a szabadkozás, mely a záró részben olvasható, hiszen saját magát is hagyományosnak nevezi a szöveg, és kiteljesedését csak az utolsó pont, „az értelem súlypontja és a teljes jelrendszer első eleme", után kutathatjuk fel, és, olvasó, „csakis az agyadban”. Ezen a szinten „eredményként” tehát ez az elmozdulás figyelhető meg, mely a már említett transzcendentális jelölt árnyékában egy önmagát olvasó metaszöveg recepcióesztétikai és hermeneutikai vonatkozásait villantja meg. Ugyanakkor azonban megfigyelhetünk néhány dolgot, mely a szöveg „szigorúbb” olvasására kényszeríthet bennünket. Először említhetjük a költemény címét, mely a szöveg befejezetlenségére, nyitottságára irányítja a figyelmet. De itt van a végén egy teljesen más hangvételű, eltérő stílusú melankolikus toldalék, mely mintegy megkétszerezi az amúgy is saját magát értelmező szöveg önreflexivitását. Azután feltűnhet a sorok sejtelmes toldalék- és szóvégnélkülisége. És eszünkbe juthat Jonathan Culler azon megjegyzése, mely szerint „az elemző, midőn arra kérdez rá, hogy az, amit a szöveg tesz, hogyan kapcsolódik ahhoz, amit mond, gyakran idegen (uncanny) ismétlést talál.”6 Mint mondottuk, a szöveg egyik legnyomatékosabb állítása, hogy a szó, a vers nem az, ami, vagyis nem tudja megfelelően ellátni azon funkcióját, hogy valamit tökéletesen megnevezzen, leírjon, illetve, hogy totalitásában megmutasson:
