Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)

II. Somorjai disputa

138 Tőzsér Arpád sabban a versnyelv szintjén megvalósuló) „regiszterkeverést” a legradikálisabban elutasítsa. A jelenlevő Németh Zoltán, Benyovszky Krisztián és Kese­rű József újabb írásaiban (vö. Németh Zoltán: Talamon Alfonz, Kalligram, 2001; Benyovszky Krisztián: Te(ket)ória, Kalligram, 2002/5; Keserű József: A monográfia mint anomália és pro­vokáció, Alföld, 2002/5) szintén fel-feltűnik ez a kifejezés, bár általában mindhárman más-más összefüggésekben és értel­mezésben alkalmazzák. S a konkrét kérdésem: ha az irodalomtudomány és kritika keverheti az élményszerű és fogalmi beszéd eszközeit, elkép­­zelhető-e ugyanez a (természetesen más arányokban való) ke­verés a költői beszédben is? Vagy a nevezettek is Odorics Fe­renccel értenek egyet, aki emiatt a „keverés” miatt Orbán Ot­tót egyértelműen elmarasztalja? A második kérdésem: Orbán kritikai recepciója nemigen tud mit kezdeni a költő verseinek végletes személyességével. Erre a tanácstalanság­ra céloz Orbán Vb/t/nájában a következő vitriolos rész: az énköltészet kiment a divatból és a tavalyi toposzok oda kerülnek ahová valók a kukába a rohadó salátalevelek közé Valóban a kukába való a lírai én, a lírai személyesség? Hisz a líra specifikuma az egyéb műnemekkel s főleg a tudomán­nyal szemben mindig is a személyesség volt. S ennek a sze­mélyességnek a leépülése nem lemondás vajon erről a speci­fikumról? S ha ez a specifikum eltűnik, akkor tulajdonképpen mi marad a költészet helyén? De föl lehet tenni a kérdést másként is. A versbeli ún. disszeminált vagy osztott személyiség nem egyfajta végletes szubjektum-telítettség vajon? Az énnek olyan radikális felnagyí­­tottsága, aminek következtében a posztmodern vers tárgyila­gossága végül már csak olyanfajta objektivitás, mint mikor a fától nem látjuk az erdőt. S ha igen, akkor adódik a kérdés harmadik kiterjedése: va­jon a posztmodern líra nemcsak betetőzése inkább (a szubjek­tummal még nagyon is számoló) modern lírának? Valahogy úgy, ahogy a hideg manierizmus „betetőzte" a reneszánszt, vagy a még hidegebb rokokó a barokkot.

Next

/
Oldalképek
Tartalom