Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2017 - Acta Ethnologica Danubiana 18-19. (Dunaszerdahely-Komárno, 2017)
Tanulmányok, közlemények - Schell Csilla: "Egy magyarul megfogalmazott levél vétele töltött el csodálkozással…" A Budap hegyvidékről kitelepítettek levelezésnyelvének választásához (Egy dokumentáció előmunkálatai)
Időben párhuzamosan Engel kutatásaival az éppen megújuló német néprajzi kutatás is jelezte a nyelvi problematika jelentőségét. Az új településekre (neue Siedlungen) fókuszáló néprajzi megfigyelésekben, közöttük a fiatal Hermann Bausinger meglátásaiban, ahogy ő nevezte - a „menekültek” (Flüchtlinge) esetében a „megmaradás és beilleszkedés” (Beharrung und Einfügung) témájában fontos tényező volt a nyelv is (Bausinger 1956, 13). A legújabb néprajzi/antropológiai vizsgálatok is alátámasztják azonban a hozott nyelv jelentőségét a kitelepítés utáni első évtizedekben. A kitelepítettek búcsújárásai során ezt mutatják új források a referenciaidőből, a hozott államnyelvnek a búcsújárás gyakorlatában akár mint gyónási nyelv is szerepe volt; így egy Maria Bickesheim-i forrás tanúsága szerint sok kitelepített csak 1948-ban tudott először gyónni, mert ekkor állt először rendelkezésre magyar, illetve horvát nyelvű gyóntató (Prosser-Schell 2012, 197). Egy akkori Caritas-munkatárs, aki a szervezésben részt vett, úgy nyilatkozott, hogy a magyarországi németek fele szívesebben beszélt magyarul, mint németül (Prosser-Schell 2012, 198). Egy további forrás arról tudósít, hogy az észak-badeni Bruchsal búcsújáróhelyen 1946. szeptember 22-én a magyarországi németek a magyar Himnuszt, illetve Vörösmarty Szózatát énekelték - mint a hazavágyódás megnyilvánulását (Prosser-Schell 2012, 198). Ha ezek az adalékok szórványos jellegűek is, mégis a nyelvváltási hajlandóság, a szituatív kétnyelvűség jeleiként foghatók fel, s fényt vetnek arra, hogy e tömeges szociális helyzet, a több tízezer kitelepített találkozása a búcsújáráson a magyar nyelv használatára legalábbis hívóerővel hatott. Ebben az összefüggésben konstatálta maga Bonomi is: „[die Ungarndeutschen] konnten sich [auf der Wallfahrt] so geben, wie sie waren, ohne gleich anzuecken “ (azaz: „a magyarországi németek a búcsújárásokon valós önmagukat adhatták, olyannak, amilyenek voltak, anélkül, hogy ezzel valakit zavartak volna”). (Bonomi 1970, 152) Térjünk azonban vissza az Engel által tárgyalt nyelvváltozatokra azzal a megállapítással, hogy ebben a referenciabeli időhöz közeli, s egyébként igen iniciatív és alapos nyelvi felmérésben a hozott idegen nyelv tehát fel sem merült. Úgy tűnik, Engel nem bukkant rá az úgymond — hétköznapi szóhasználattal élve - valódi kétnyelvűségre, a nyelvváltozatok között „megbúvó” magyarra. Igaz azonban, hogy magyarországi német adatközlője csupán kettő volt, s azok közül csak az egyik összehasonlítható geográfiai illetőségű (perbáli).4 Ha Engel adatközlői talán valóban nem beszéltek is magyarul, úgy éppen a következőkben tárgyalt levélállomány reményeink szerint egyértelműen alá fogja azt támasztani, hogy a Buda környéki magyarországi németek egy része magyarul legalább jó, ha nem anyanyelvi kompetenciával rendelkezhetett. Nyelvváltozatok és az írás aktusa a kitelepítés után A magyarországi németek jó része a megérkezéskor - a Bonominak írott összességében tekintett nyelvi állomány tükrében - legalább három hozott nyelvváltozattal rendelkezhetett. Ezek a következők voltak: 1. A helyi dialektus 2. Az irodalmi német nyelv 3. A magyar nyelv 4 A két magyarországi adatközlő Levélről, illetve Perbálról származott. 48
