Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2017 - Acta Ethnologica Danubiana 18-19. (Dunaszerdahely-Komárno, 2017)
In memoriam
Karcsi Mindenki így hívta. Karcsi, Tóth Karcsi, tótkarcsi... Pedig, rémlik, hogy ismeretségünk elején, az 1980-as évek derekán, amikor még olykor hagyományos leveleket is váltottunk, mindig Karesznek írta alá magát. Lehet, hogy nem is szerette a karcsizást... De nem mondta. Ez is tapintatos lényéhez tartozott. És valószínűleg ezért is, szerintem, mindenki szerette. Az a régi LGT-szám, a Szelíd erőszak alighanem valami nőről szól, de attól függetlenül érvényes volt rá is. Viselkedésében, a másokhoz való hozzáállásában az idő haladtával nem észleltem különbséget: hiába volt segédmunkás a vágsellyei Duslóban, a pozsonyi Madách Könyvkiadó szerkesztője, az FMK elnöke, később alelnöke, majd az MPP alelnöke, illetve utóbb pártigazgatója, vagy Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója. Mindig önmaga maradt. Tótkarcsi. Soha, legalábbis jelenlétemben, soha nem rendelt el semmit, nem adott ki parancsokat, soha senkit nem utasított, hanem legfeljebb szelíden (akkor is zavartan és hosszasan krákogva) kért, javasolt valamit. A leginkább úgy szeretett kérni, zseniálisan oly módon irányítva a beszélgetést, hogy a másik ajánlja fel előre neki azt, amit ő úgyis kérni szándékozott amattól. Nem dolgoztatott, hanem lehetőséget adott a munkára. Megteremtette a külső és belső feltételeket. Alighanem ez volt az egyik nagy titka a Fórum Intézet sikertörténetének: Karcsi a kezdeti időszakban (egészen biztosan, jó értelemben véve, számító módon) olyan emberekkel vette körül magát, akik tényleg dolgozni szerettek volna, akik komolyan gondolták, hogy lehetséges Szlovákiában, kisebbségi magyarként, európai színvonalú társadalom- és történettudományokat művelni. És ő volt az, aki biztosította számukra a munkakörülményeket, aki (ha kellett) menedzselte 399
