Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2015 - Acta Ethnologica Danubiana 17. (Dunaszerdahely-Komárno, 2015)
In memoriam
Friedrich Karl Azzola (1931. 12. 4.-2014. 12. 6.) Aki Közép-Európában (illetve Kelet-Közép-Európában) szakrális kisemlékekkel foglalkozott, nem kerülhette Őt meg. A kétévente (először hol Ausztriában, hol Németországban, később aztán már Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon is) megrendezésre kerülő nemzetközi tanácskozások egyik1 megálmodója, és a kezdeti időszakban (1971-től) megvalósítója, motorja volt. Vegyészprofesszor volt, szakrális kisemlékekkel, azon belül is szakrális ikonográfiával, illetve a különféle mesterségek szimbólumaival, motívumaival szabad idejében foglalkozott, ám professzionális szinten.2 Azt nem tudnám megmondani, hogy kenyéradó szakmájában hány publikációja jelent meg, a szimbólum- és motívumkutatás területén mindenesetre több száz. Kitartó konoksággal (hát, mint a filológusok általában) járt egy-egy szimbólum, motívum nyomában, kutatta fel annak különféle előfordulási helyeit, és általában rövid, ám annál töményebb közleményekben bocsátotta kutatási eredményeit a szélesebb nagyközönség vagy a szükebb szakma elé. A romániai Bánátban született 1931-ben, egy ottani, fakereskedelemmel, fafeldolgozással foglalkozó német családban (talán innen az érdeklődése a különféle kézműveseszközök, jelképek iránt), a második világháború végével a család visszaköltözött a nagyszülők ősi fészkébe, Marburgba, ahol - noha ismeretségünk idején Azzola feleségével, Julia asszonnyal már treburi családi házukban élt - egészen haláláig megvolt a régi, alighanem gótikus alapokon nyugvó, a Szent Erzsébet-katedrális tövében megbúvó házuk. 1996-ban néhány éjszakát eltölthettem ott, egyedül - kicsit kísérteties volt. Szívesen mesélt gyerekkoráról, a háromnyelvű, de alapvetően román szülőfalujáról, Ci répáról, illetve a háborút követő ínséges évekről, Németországban. Előbbiből alighanem a népek közti megértésre, a mások iránti toleranciára való készségét hozta, az utóbbi, élete végéig ható tanulsága pedig az anyagi javak megbecsülése, a nem pazarlás volt. Sokszor elmesélte, hogy gyerekként a Marburg környéki tölgyesekbe jártak ki makkot gyűjteni, hogy azzal, a lisztbe őrölve a család kenyérmennyiségét növelni tudják. Nos, erről, a makk mint az emberi táplálkozásban alkalmazott ínségeledelről én annak idején budapesti tanulmányaim alatt hallottam, s úgy képzeltem, ez az ismeret valamilyen középkori adatokon nyugszik. Hogy a 20. század közepén, Európában (ráadásul Németországban!) valóság volt, álmomban nem hittem volna. Németországba való visszatérésük után a fiatal Azzola a helyi reálgimnáziumban tanult, amelyet a család anyagi helyzete miatt megszakított, és - a családi hagyományokat követve - beállt asztalosinasnak, és néhány éven át faipari munkásként, illetve asztalosként tartotta el családját. Csak 1954-ben sikerült leérettségiznie a Maina menti Frankfurtban, majd ezt követően Gießenben vegyészetet tanult. Friedrich Kari Azzola a 15. Nemzetközi Kisemlékkutató Konferencián, Komáromban (L. Juhász Ilona felv., 2002) 1 Társa az együttgondolkodásban, együttszervezésben a felső-ausztriai Nelly Kainzbauer volt. Vö. L. Juhász Ilona: „Nem szabad pusztulni hagyni,” A kisemlékkutatás és annak ausztriai nagyasszonya. Komáromi Lapok 8, 1998/42, 7. p. 2 Vö. L. Juhász Ilona: A kisemlékek vegyészből lett megszállott kutatója. Beszélgetés Friedrich Kari Azzola professzorral, a hesseni Kisemlékvédők Egyesülete elnökével. Új Szó 1998. június 15., 7. p. 325
