Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2014 - Acta Ethnologica Danubiana 16. (Dunaszerdahely-Komárno, 2014)
Könyvismertetések, annotációk
lésrendszer legalsóbb közigazgatási szintjéhez sorolható, mivel nem rendelkezik önálló jogi személyiséggel, talán ez a hiány szülte a falu ún. írásszakértő it is, akik többnyire hivatalnoki pozícióban dolgoztak, de magánemberként a falu lakosságának ügyes-bajos adminisztratív ügyeit, szövegértelmezési vagy -alkotási problémáit is igyekeztek megoldani. A harmadik fejezet Az íráshasználat és írásfunkciók a nyilvános térben címet viseli. E fejezet virtuális sétára hívja az olvasót, „bejárja” Sáromberke köztereit és feltárja e helyszíneken történő szóbeli és írásbeli kommunikációs eszközök, csatornák jellegét és időbeli változásait. Vajda külön figyelmet szentel annak a kérdésnek, hogy „a hatalom a (közintézményeken keresztül hogyan jelenik meg az íráson keresztül a nyilvános térben”. (Vajda 2013, 53) A falu két profán és egy szakrális központtal („információs csomóponttal”) rendelkezik. A kommunikációs központok útelágazásoknál vagy kitüntetett épületekben alakultak ki, itt zajlik a település életének nyilvános része. A fejezetből kiderül, hogy Sáromberkén a nyilvános tereket az 1950-es években intenzíven használták az íráson keresztül történő kommunikációra. A politikusok megbízottjai a közéletet és gazdasági életet kidolgozott tervek alapján irányították: feliratokat, propagandaanyagokat, újságokat terjesztettek, gyűléseket szerveztek. A helyi vezető személyes megnyilvánulásai által is a hatalom szavának kellett érvényesülnie. A faliújságon a munka és terméshozam eredményei, az ötéves tervből vett részletek, helyi egyesületek versenyeredményei, kulturális műsorok programjai szerepeltek. A köztéri írást rituális megbélyegzésre, mintegy fegyverként is felhasználták, amikor a hatalom megbízottjai a sáromberki lelkész parókiájának falára piros betűkkel felírták magyar és román nyelven: „Itt kulák lakik”. A közösség az erőszakos kommunikáció ellen úgy védekezett, hogy nem vett tudomást a propagandáról, és magánszférájából igyekezett minél inkább kiszűrni ezeknek az írásoknak, hangoknak a jelenlétét. A 1989-es változások után a közterekben nemcsak a közügyekkel kapcsolatos hírek, hanem a magánszféra híreit népszerűsítő plakátok, szórólapok is megjelenhettek. Arra is volt példa, hogy „a helyi hatalom döntései ellen kiáltványban és szórólapokon tiltakoztak különböző helyi és környezetvédelmi csoportosulások.” (Vajda 2013, 61) A felülről irányított, szigorúan szabályozott íráshasználat átadta helyét egy szervezetlen, nagy mennyiségben termelődő, reklámokkal elárasztott köztéri kommunikációnak, amely egyben „jelzi az írásnak az utóbbi évtizedben lezajlott inflálódását, presztízs- és hatalomvesztését is”. (Vajda 2013, 61) A felduzzasztott mennyiségű információ azonban nem feltétlenül szolgálta az eredményesebb tájékoztatást. A plakátokon történő meghívás ugyanis csak látszólag szól mindenkihez. „Egyrészt csupán a közösség írástudó rétegéhez szól, másrészt csak a település azon részeinek lakosait szólítja meg közvetlenül, ahol elhelyezi őket. A közösség lakosságának közel 30%-át kitevő cigánysoron (Kút utca, Telep) soha nem hirdettek meg plakáton egyetlen eseményt sem.” (Vajda 2013, 62) A rendszerváltás utáni időszakban a hatalom más eszközökkel, de ugyanúgy manipulálja a falu lakosságát az írás- és szóbeliségen keresztül. Erre az időszakra, szemben a kommunizmus propagandát erőltető gépezetével, inkább az elhallgatás, a tények elferdítése, a dezinformáció a jellemző. A közérdekű hírek, fontos információk, rendeletek, közlemények gyakran késéssel vagy egyáltalán nem kerülnek kifüggesztésre, ugyanis „a gazdasági erőforrások és érdekek ellenőrzése és koncentrálása az információk elzárását, elhallgatását teszi szükségessé”. (Vajda 2013, 66) A közösség számára lehetetlenné teszik a hatalom képviselőivel való találkozást, kizárják az érdekek nyílt vitájából, azaz megfosztják a kommunikatív hatalom46 46 Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltása. Budapest: Osiris Könyvkiadó 1999 (idézi: Vajda 2013, 67). 194
