Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2014 - Acta Ethnologica Danubiana 16. (Dunaszerdahely-Komárno, 2014)
Könyvismertetések, annotációk
inkább városias felvonulás. Miközben a középkori és kora újkori karneválszerü szokásokról vannak adataink (ha szórványosak is), arról, hogy abban az időben az egyszerű nép miként ünnepelt, sejtelmeink is alig vannak. Rendelkezünk leírásokkal arról, hogy például Mátyás király felesége, Beatrix nővére, Eleonóra ferrarai hercegnő 1489-ben milyen típusú álarcokat rendelt és küldött Magyarországon élő fiának, noha a jegyzék alapján nem mindig egyértelmű, hogy valójában hogyan is nézett ki a maszk.21 A tejfalui dőrék kelléktárában is találkozunk egy olyan típusú álarccal, illetve öltözékkel (fordított ember), amely minden bizonnyal a főúri ünnepségek kelléktárából, tehát karneváli környezetből került népi használatba. Ezzel kapcsolatban Ozogány Ernőnél a következőket olvashatjuk: „A fordított ember - egyértelmű rokonságot mutat a nyugati mítoszok Janus istenével, amely eredetileg a téli napfordulót jelképezte: egyik arcával az egyre csökkenő, másikkal a növekvő nappalok által jelzett évszakra tekintett. Hasonló lehet a dőrejárásban betöltött szimbolikája egy lényeges logikai eltéréssel: miközben visszatekint az előző időre, ellenkező irányban (előre) halad, mivel csak egy arca van, az is hátrafelé néz.” (22. p.). Nos, az igaz, hogy fentebb idézett írásaikban mind Khín Antal, mind Marczell Béla így íiják le a dőrejárás fordított emberét, ám az Ozogány által is közölt Gyökeres-képen (99. p.) a fordított embernek egyaránt van előre- és hátranéző maszkja is. Azon a képen ugyan nem látszódik, de az ezredforduló környékén több alkalommal is részt vettem a dőrejáráson, ahol módomban állott megfigyelni,22 hogy nemcsak a maszkja, hanem a cipője orra is előre is és hátra is néz. Tehát a terminológiával ellentétben nem fordított emberről, hanem valóban Janus-arcú emberről van szó. Legalábbis az utóbbi szűk két évtizedben.23 Ozogány különben a dőrejárást lényegében rétegre bontja: a szatumáliákat idéző alakoskodó felvonulást „kiegészítik azok a mitikus alakok, amelyek részben német (lucák, krampuszok) hatásra terjedtek el, részben pedig az ősi magyar hitvilágot őrzik” (18. p.). A német hatás emlegetése kapcsán csak megjegyzem (bővebb kifejtése már végképp felborítaná az amúgy is botrányosan megdagadt műfaji kereteket), hogy éppen az említett alakok értelmezéséhez érdemes megnézni azokat a szokásokat (jelen esetben a Miklós- és Luca-naphoz kötődőeket), amelyekben ezek központi szerepet játszanak. Úgy tűnik ugyanis, hogy éppen a lucák alakja itt nem német (vagy osztrák), noha teljességgel nem lehet kizárni, hanem sokkal inkább szláv (cseh-morva és szlovák) hatást mutat.24 Visszatérve Ozogány fentebb idézett mondatához, nézzük, hogy folytatja okfejtését: „Ez utóbbi [tehát az „ősi magyar hitvilágot” őrző - L. J. megj.] legjellemzőbb alakja a telet jelképező szalmaember, akit a felvonulás végén elégetnek (sajátos módon a »jelmezbe bújt« sámán-szereplő az utolsó pillanatban megszabadul szerepétől), valamint a természetet szimbolizáló szimki, akinek pusztulását rituális gyilkossággal ábrázolják, viszont csodás feltámadása jelzi az ősmagyar hit szerint elhalóújraéledő természet örökös megújulását, a várva-várt tavasz eljövetelét.” (18. p.) Nos, azt nyilván senki nem gondolhatja komolyan, hogy a természet csak „az ősmagyar hit szerint” lenne örök körforgásban, s csak a magyarok miatt jönne el a tavasz. Téltemető-tavaszváró és - köszöntő szokások garmadája ismert lényegében az egész világból. Ahogy a fentebb bemutatott maszkok és rítus is megvan (hogy messzebbre ne menjünk) a velünk szomszédos népeknél, 21 Voigt Vilmos: Karneválunk kérdései. In Uő: Világnak kezdetétől fogva. Történeti folklorisztikai tanulmányok. Budapest: Universitas Könyvkiadó 2000, 290. p. 22 A fentebb már idézett publikációimban képeket is közlök róla. 23 A szlovákok körében (Liptovský Sliač) ismert a žena naopak (= fordított asszony) alak, amelyet a megnevezéshez hűen valóban egy hátrafelé néző arcú nőalak személyesít meg. Vö. Slivka, Martin: Ľudové masky. Bratislava: Tatran 1990, 83-85. kép 24 Vö. Kretzenbacher, Leopold: Santa Lucia und die Lutzelfrau. Volksglauben und Hochreligion im Spannungsfeld Mittel- und Südosteuropas. München: Verlag R. Oldenburg 1959, 66—70. p. 183
