Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2013 - Acta Ethnologica Danubiana 15. (Dunaszerdahely-Komárno, 2013)

Krónika

Állandóan pezsgett, vele pezsegtem én is, s rettenetesen imponált, ahogy még egyetemistaként együtt bementünk Pozsonyban az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe, ahol (két élő, hús-vér költővel, szerkesztővel!) Varga Imrével és Tóth Lászlóval - tegeződött! Emlékeim közt kutatva, egyszer csak egy magtárban találom magamat vele Rimaszécsen, ahol arról beszél, hogyan lesz ez átalakítva szlovákiai magyar múzeummá... Utólag bevallva, a korhadozó gerendák, málladozó vakolatú falak közt bukdácsolva nemigen tudtam lelki szemeimmel abba az épületbe egy élő, funkcionáló múzeumot elképzelni, de nyakamat rá, hogy ő pontosan látta azt, amiről beszélt. Majd jön a rendszerváltás, a rimaszécsi magtárból semmi nem lett (múzeum semmiképpen nem), ám nemsokára már Csáky Pál miniszterelnök-helyettesi előszobájában ülünk, hogy vele a leendő, rimaszombati székhelyű szlovákiai magyar múzeumról tárgyaljunk... Amiből aztán megint semmi nem lett. Itt azért csak nyújtok némi irodalmi segítséget a Nyájas Olvasónak. Tessék elolvasni B. Kovács István Alomtitkárságom története avagy: „Pisti a vérzivatarban’’ című rendkívül tanulságos könyvét, ami az elmúlt húsz év szlovákiai magyar történéseinek (elnézést az olcsó szójátékért!) kor- és egyszersmind kórrajza.2 És hogy ne csak a szép, ám mégiscsak elvetélt lángoló terveket említsem (azokat sem hiánytalanul!), álljon itt happy endként, hogy több mint tíz esztendeje a rimaszombati székhelyű Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Tudományos Gyűjteményeinek az igazgatója!3

Aztán szakdolgozata, majd az abból kinőni készülő, saját szavaival élve, zsilettpengényinek tervezett könyve jut eszembe. A budapesti iskola (Istenem, hát melyik másik, hiszen oda járt - kiálthat fel a tájékozatlan olvasó; ám ebben az esetben nem helyhatározóról van szó, hanem tudományos irányzatról, a mesekutató Ortutay Gyula által kidolgozott budapesti vagy egyéniségkutató iskoláról), szóval a budapesti iskola nyomdokain haladva, azt továbbfejlesztve szülőfaluja egy idős asszonyának minden szöveges folklórtudását magnetofonra vette, s abból egy nagyszerű monográfiát készített. Cseh és szlovák katonatársaim enyhén szólva furán méregettek, amikor 1981-ben a znojmói laktanyában, a postán utánam küldött, átütőpapírra gépelt (tudja-e még valaki, hogy az mit jelent?) több száz oldalas kéziratát olvasgattam szabad időmben. Ehhez képest több mint egy évtizedet kellett várni, amig (ahogy mondani szokás) nyomdafestéket látott a Baracai népköltészet című alapmű. A mából nézve már mindegy is, fő, hogy megjelent, de hogy kinek a szemét szúrta, miért kellett hosszú éveken át a szerzőt áltatva fektetni a kéziratot?

Aztán egyszer csak arról kapok hírt tőle, mint a rimaszombati Gömöri Múzeum régészétől, hogy európai mércével mérve is szenzációs rézkori leletekre bukkant Méhi határában. Lelkesen kalauzol ásatásán (még nem mondtam: hasonlóan alakult a pályánk, mindketten néprajz-régészet szakot végeztünk Budapesten, akkor mindketten inkább néprajzosnak éreztük magunkat, s tanulmányaink befejeztével mindkettőnknek régészként sikerült elhelyezkednünk), szóval ebből a szempontból is kollégaként, akkorra már messze nem oly tájékozott kollégaként igyekeztem együttlelkesedni vele.

2 B. Kovács István: Atomtitkárságom története avagy: „Pisti a vérzivatarban”. Rimaszombat: Patrióta Kiadó 2010. Lásd még L. Juhász Ilona inteijúját: B. Kovács István hatvanéves. Fórum Társadalomtudományi Szemle 15, 2013/2, 129-145. p.

3 B. Kovács István: A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Tudományos Gyűjteményei. Gömörország 3, 2002/3, 41—42. p.

227