Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2012 - Acta Ethnologica Danubiana 14. (Dunaszerdahely-Komárno, 2012)
Könyvismertetések
3. Hans-Jörg Uther miközben részben megismétli, részben kiegészíti, pontosítja a megkerülhetetlen, a korábbi szerzők által felsorakoztatott adatokat, másrészt a publikált variánsok nemzetközi áttekintését elhagyja. Ez utóbbi egyrészt továbbra is megtalálható (éppen száz év előtti állapotában!) a Bolté-Pol ívka-kötetben, másrészt meg az időközben felhalmozott és publikált variánsok számbavétele amúgy is (pláne egy kézikönyvszerü szócikkben!) jószerével lehetetlen. Tovább nyomoz viszont az eredeti Runges-szöveg (pontosabban szövegek, mivel kiderült, hogy már a festő életében legalább két szövegvariánst írt le, s küldött el különféle helyekre), szóval ezeknek a változatoknak a sorsát, további feldolgozásait is számba veszi. Megállapítja, hogy Albert Ludewig Grimm egészen biztos ismerte az egyik, Rugensféle változatot, s ezt dolgozta fel szabadon az általa közreadott mesében. A Grimm-fivérek, akik ugyanezzel az előképpel dolgoztak (ahogy például még Büschung már említett gyűjteményében is), s az egyes kiadások számára előkészítve folyamatosan módosítottak a szövegen. Uther a továbbiakban a mese, illetve a beszélő hal motívumának irodalmi adaptációit is számba veszi, egészen a meglehetősen távoli, Günter Grass-féle regény-párhuzamig (Der Butt. Magyarul: A hal). Az „eredeti” Grimm-szöveg az iskolai tankönyvekbe, olvasókönyvekbe csak módjával került be ugyan, ám az irodalmi németre átültetett „fordítások”, didaktikus célzattal is (!) annál népszerűbbek a német nyelvterületen. S - tegyük hozzá - nem csak ott! Hans-Jörg Uther könyve azok számára, akik behatóbban kívánnak megismerkedni a Grimm-mesékkel, azok fejlődéstörténetével, utóéletével a már klasszikusnak számító Bolté—Polívka mellett megkerülhetetlen kézikönyvnek tekinthető. Villányi Péter: Mácsai huncutságok. Budapest: Akadémiai Kiadó 2010, 337 p. ISBN 978 963 05 8824 9 Klamár Zoltán A kötet, mint azt a szerző a könyv bevezetőjében írja, ízelítő csupán egy Galga-völgyi falu, Galgamácsa prózai elbeszélő népköltészetéből. A kutatott település a kistáj középső részén terül el, és nem ismeretlen a magyar néprajz számára, hiszen Vankóné Dudás Juli önéletrajzi ihletésű leírása, Falum Galgamácsa (1983) már bemutatta a település szokásvilágát. A falu mindössze 40 kilométerre fekszik Budapesttől és lakossága az Árpád-kortól kontinuusnak tekinthető, leszámítva a hódoltság végének néhány esztendejét. A településen élő magyarok szinte kivétel nélkül római katolikusok. Villányi a kötetben megjelent folklór anyagot kisebb nagyobb megszakításokkal hosszú éveken át gyűjtötte, 1976 és 2004 között. Összességében mintegy húsz év kutatómunkájának eredményeképpen az egy településen gyűjtött szöveges folklór egyik legterjedelmesebb, ha úgy tetszik, legteljesebb gyűjteménye jött létre az elmúl évtizedek alatt. A több mint háromezer prózai alkotást 35 elbeszélő, 19 nő és 16 férfi közlésében rögzítette az etnográfus. Ebből válogatott, rendezett sajtó alá 447-et, mintegy ízelítőül. A gyűjtés kezdetén már sok korábban megvolt közösségi beszélgetésre, mesélésre alkalmat adó összejövetel megszűnőben volt, vagy éppenséggel meg is szűnt a faluban. így a gyűjtő az egyre gyérülő közösségi együttlétek közül még tetten érte az egyre ritkuló szomszédolás, kártyázás és a háznál tartott tollfosztás szokását. A történetek népszerűségét jól mutatja a tény, hogy az átalakuló közösségi alkalmakban, keresztelő, eljegyzés és rokonlátogatás illetve utazás közben fel-felbukkannak a szórakoztatás elemeként. 224
