Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2011 - Acta Ethnologica Danubiana 13. (Dunaszerdahely-Komárno, 2011)
Tanulmányok - Woitsch, Jiri: Az erdő etnográfiája Közép-Európában
Elméleti-módszertani hátterét nézve és végsősoron tematikus kötődéseit illetően is az erdőetnográfia inkább a történeti néprajzkutatás konzervatívabb szemléleti ágába sorolható. Az e perspektívából dolgozó tudósok érdeklődésének középpontjában tágabb értelemben véve a hagyományos, indusztrializáció előtti társadalomnak a természethez való kapcsolata/viszonya állt és áll - mindezek egy viszonylag konzervatív módszertani sémára épülve, amely a leíró jellegű néprajz hagyományait követve mindig is elsősorban a tárgyi kultúra, a mindennapi létfenntartási gyakorlati velejáróinak, hagyományos praktikáinak vizsgálatát tartotta szem előtt. Mindezek ellenére tagadhatatlan tény, hogy éppen az etnográfia lett az a tudományterület, amely az erdőnek a hagyományos vidéki társadalomban betöltött helyét felértékelte, mindemellett olyan jelenségekre is kitünően ráirányítja figyelmünket, amelyek a „nagy“ társdiszciplínák, így a gazdaság- és a társadalomtörténet vagy az erdészet történetének prizmáján keresztül teljes mértékben elsikkadnának. A német és osztrák erdőetnográfiai kutatás módszertani alapjait és tematikai szórását tekintve is egyértelműen a legkidolgozottabb iskolának tekinthető - jelentőségét tovább erősíti a tény, hogy az osztrák-német vonal nyelvileg és kulturálisan is rendkívül szoros szálakkal kapcsolódik Közép-Európához - ezáltal is ideális összehasonlítási mintákat szolgáltatva. Ezen túl kétség kívül fontosnak mondható a skandináviai etnográfia is a maga igencsak szisztematikus rálátásaival (Liljewall 1996, 231-252; Rosander 2003). Csehországgal, illetve az egykori Csehszlovákiával ellentétben a modem metodológiai alapokon nyugvó erdőetnográfia Magyarországon jelentős mértékben gyökeret tudott ereszteni - például Hegyi Imre munkásságának köszönhetően. Itt több számos fontos tanulmány látott napvilágot - amelyek témájául például a Zempléni-hegység, a Hargita vagy más erdők borította vidékek szolgáltak (Hegyi 1978; Molnár 1974, 307-325; Petercsák 1981,43-61; Petercsák 1992; Takács 1991). Ez a fajta felfogás bizonyos mértékig Románia területén is visszhangra talált. S noha e területről máig nem áll rendelkezésünkre egyetlen olyan összefoglaló mü, amely részletekbe menően elemezné az adott problémát, a román erdőségek történetének alapvető fontosságú monográfiáján belül legalább megemlítésre kerülnek azok a szakmák, amelyek Erdély, Moldva és Havasalföld tájain jellegzetesen „erdei mesterségeknek” számítottak (Giurescu 1980). Lengyelországban semmilyen jelentősebb visszhangja nem volt az erdőetnográfiának — az itteni kutatás mindig is a fentiekben jellemzett felfogás szellemében, tehát az erdészet történetének illetve a gazdaságtörténet kontextusában formálódott (Broda 2000, 9-26). A 20. század 80-as éveitől kezdve az erdőetnográfia, amely elsősorban egy sajátosan körülhatárolt természetrajzi közeg anyagi-tárgyi aspektusait vizsgálja, fokozatosan egyre inkább egy másik diszciplína, mégpedig az archeológia hatáskörébe kerül - amely tudomány, bár ma már koránstem kizárólagosan - ugyancsak az artefaktumok kultúrájának vizsgálatára épül. Az archeológia, azon belül is leginkább az angolszász iskola, a javarészt leíró jellegű néprajztudományi irányvonalakkal ellentétben, egy sor elméletileg is alaposan kidolgozott, (bár részben máig viták tárgyát képező) koncepciót tudott felmutatni: ezek közül számunkra mindenekelőtt az ún. táj archeológia tekinthető a legfontosabb rokon területnek (Gojda 2000, 63-106). A fokozatosan egyre inkább újkori kérdéskörökkel is foglalkozó archeológia ugyanis az erdőt mint sajátos települési és termelési közeget, képes volt teljesen természetesen módon saját kutatási területeként, régészeti feltárásokra hagyatkozva is vizsgálni — ezáltal pedig egy sokkal árnyaltabb képet tudott kirajzolni az erdő társadalmi-szociológiai szerepéről, mint a jórészt csak írásos forrásokra támaszkodó történelemtudomány. Az írott dokumentumokból ugyanis sok esetben semmi sem derül ki az erdőterületek kiaknázásának, kihasználásának egy-egy módjáról. A tájarcheológia, illetve az erdőarcheológia 160
