Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2010 - Acta Ethnologica Danubiana 12. (Dunaszerdahely-Komárno, 2010)
Filkó Veronika: Indentitás, nyelvhasználat és vallási élet Zemplén megye szlovákságának egyéni imádságrepertoárja, imaalkalmai
Az énekekről és fennmaradásukról két alapvető tény állapítható meg az elemzés kiindulópontjaként. Az idős, nyolcvan év körüli adatközlők még pontosan tudják az énekek funkcióját, hiszen fiatalkorukban azok még aktivan-kollektív szövegnek számítottak, s hagyományozás útján ismerkedtek meg velük templomban, karácsonyi kántálás során vagy búcsúban; gyakran a szövegeknek csak egyes soraira, töredékeire emlékeznek, azonban pontosan fel tudják idézni, mikor, milyen körülmények között tanulták.31 Emellett a vidékre jellemző, nagyszámú női- vagy vegyeskar tagjainak esetében megfigyelhető a sokkal nagyobb repertoár, amelyet azonban a hagyomány mellett egyéb csatornák is tápláltak. A daloskörök fiatalabb tagjai esetenként a szövegük szerint karácsonyi, vagy búcsús énekeket is sok esetben „Mária-éneknek” nevezik, s nem tesznek különbséget köztük és egyéb Szűz Mária-ének között (B.né Anna, Rudabányácska). A vallásos repertoár kialakítását érzékletesen mesélték el kishutái adatközlőim: „Elkezdték énekelni, és mindegyiknek eljött az eszébe. Volt hogy három, négy, aki rakta öszsze, hogy most ez hiányzik, az hiányzik, és igy tudtuk fiam össze - ami régen.” „Roszszul emlékeztünk. Negyvenes-ötvenes években. Ugye mán nem használtunk utána. (...) Mink csak így tanultunk, amit előadták, és legépelték, és utána meg rájöttünk, hogy valamit kellene rajta mást mondani, mert nem jött ki nekünk az ének.” Tehát a repertoár bázisát a falu saját énekei adják, némiképp javítva. Emellett Kishután le is fordítottak magyarról szlovákra egyes dalokat. Rudabányácskán is hasonló a helyzet: agilis kórus vezetőjük, a falu jelenlegi előimádkozója és a szlovák kisebbségi önkormányzat helyi vezetője igyekeztek összegyűjteni minél több szöveget a faluban. A muzikális kórusvezető ezt az alapot tovább bővítette: régi szlovák nyelvű imádságoskönyvben talált szövegekhez dallamot írt. Vágáshután általában elmondható, hogy a legtöbb esetben az énekkari tagok sem tudják megmondani, egy-egy ének a falu hagyományai közé tartozik-e, vagy máshonnan származik. A kérdést elintézik annyival, a kórusvezető hozta. Számukra ez a válasz teljesen kielégítő, hiszen a helybeli eredetnél fontosabbnak tetszik az ének nyelve, és hogy Máriához szól. Az énekkarok vallásos repertoárjában a szlovák Mária-énekeken kívül, amelyek legnagyobb része búcsús ének, jelentős számban találhatóak magyar nyelvű szövegek is, melyet a közösség tagjai ugyanolyan szívesen énekelnek. Összbenyomásom az volt a gyűjtések során, hogy a szlovák illetve magyar megkülönböztetést csak a gyűjtési szituáció hozta elő. Számukra a két szöveg ugyanolyan értékkel bír. Ahogy Gyivicsán Anna megállapította: kulturális rendszerük dualitása tulajdonképpen „nyelvi és kulturális kettősség, mellyel maga a szlovák közösség a legtermészetesebb kötődés révén együtt él.” (Gyivicsán 1991, 77) Tehát az énekkarok egyfajta revitalizációt jelentenek a vallási életben: bár a Máriaénekek funkciójukból kiragadottá válnak a színpadra állítással, azonban egyfajta identitásbázist adnak a folyamatosan fogyó közösségnek. Ennek látványos megnyilatkozása a szeptember 12.-e környékén, Mária neve napja alkalmából megrendezett kórustalálkozók, ahol minden hegyközi csoport saját repertoárjának Mária-énekeit adja elő.32 Ily módon már a folklorizmus jelenségével állunk szemben, ami annyiban mondható különlegesnek, hogy keverednek benne a tradicionális- és a neofolklorizmus elemei (Verebélyi 2002, 45 és 31 Ez megfigyelhető az imádságok esetében is. 32 2008-ban szeptember 13.-án, Rudabányácskán rendezték meg. 89
