Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2008-2009 - Acta Ethnologica Danubiana 10-11. (Dunaszerdahely-Komárno, 2009)
Tanulmányok - L. Juhász Ilona: Út menti halálhelyjelek Dél-Szlovákiában. Tipológia, funkció, kultusz
2. Kutatástörténeti áttekintés A magyar néprajzi szakterminológiában a közelmúltig nem szerepelt olyan kifejezés, amely valamilyen tragikus baleset, vagy az erőszakos halál által életüket vesztett áldozatok szimbolikus sírjeleit határozta volna meg. Ilyen kifejezés a Magyar Néprajzi Lexikonban sem található. Ezt a fogalmat a magyar néprajzi szakirodalomban elsőként Kovács Ákos használta, s ő kezdeményezte a téma kutatását is. Az eredmények a Liget című folyóirat kiilönszámában jelentek meg, s nem csupán a néprajz, hanem más tudományos diszciplínák képviselőitől is olvashatunk itt írásokat (Kovács 1990). Az Országutak népművészete című bevezető tanulmányban a saját kutatási eredményei alapján néprajzi szempontból mutatja be és elemzi a haláljelek állításának szokását (Kovács 1990, 3—11). Magyarországon a Közlekedési Minisztérium még 1987-ben készített egy hivatalos felmérést arról, hány ilyen haláljel található az ország területén. „Összesen 434 ún. állandó (kő, műkő, vas stb.), 312 félállandó (fa) és 259 ideiglenes (virágcsokor, koszorú stb.) szimbolikus sírjel volt” ekkor (Kovács 1990, 4). A felsorolt adatok a jelenség széles körű magyarországi elterjedéséről tanúskodnak, tehát a Kovács Ákos és munkatársai által végzett kutatás már időszerű volt. A kötetben szereplő tanulmányok közül a néprajzi vonatkozásúakat emeljük ki: Voigt Vilmos A gyász jelentése cimíí dolgozatában egy, Győr közelében, 1989. áprilisában halálos balesetet szenvedett szerb fiatalember halálhelyjelének, s az ott elhelyezett tárgyak elemző bemutatása kapcsán a szerb temetkezési szokáskörből ismertek párhuzamos jelenségekre mutat rá (Voigt 1990, 12-20). Hofer Tamás a haláljel egy különös formáját mutatja be Viseletes kalap a mestergerendán című tanulmányában. Egy Duna menti falu lakóházának mestergerendájára andráskereszt festettek, amelynek közepébe egy szocialista munkáért adományozott kitüntetést akasztottak, mellette pedig egy ácsszögön egy kalap tölti be a haláljel funkcióját. Ezeket az özvegy helyezte el azon a gerendán, amelyre férje akasztotta fel magát (Hofer 1990, 22—23).20 Hoppál Mihály a zempléni Pusztafalu felé vezető út mentén az ott motorbalesetben elhunyt fiatalember emlékére halálhelyjelként állított fejfa kapcsán tárgyalja a halálhelyek megjelölésének szokását (Hoppál 1990, 24-26). A horvát Zora Rajkovič a különböző haláljelek állításának variánsait és elterjedését mutatja be az egykori Jugoszláviában (Haláljelek az utak mentén) több mint 10 éves kutatási eredményei alapján (Rajkovič 1990, 27-36). Vajda László Kövek a síron című tanulmányának témája az általa szukcesszív halmozásnak nevezett rítusegyüttes (Vajda 1990, 78-91). Szilágyi István az erőszakos halállal haltak emlékére állított vörösre festett keresztek problematikájával foglalkozik, európai kontextusban mutatva be a Magyarországon is elterjedt jelenséget (Szilágyi 1990, 68—74). Eddigi ismereteink szerint a közlekedési halálhelyjelek kutatásával a szlovák néprajzkutatók nem foglalkoztak, nincs tudomásunk egyetlen, a témával kapcsolatos írásról sem, annak ellenére, hogy a mai Szlovákia területén is nagy számban fordulnak elő ezek a jelek. Szlovákia néprajzi enciklopédiája (Botík-Slavkovský 1995), s a közelmúltban megjelent Cseh néprajzi lexikon sem tartalmaz ilyen címszót (Brouček-Jeŕábek 2007). Csupán a csehországi szakrális kisemlékekkel foglalkozó kutatók említik érintőlegesen a halálhelyjeleket (pl. Florianová 2002; Stein 1998). Úgy tűnik tehát, hogy a téma kutatásában Európában a délszlávoké az úttörő szerep, s a fentebb már említett horvátországi Zorica 20 Kunt Ernő egy észak-magyarországi faluban találkozott a haláljelnek ugyanezzel a változatával, ebben az esetben a mestergerendán három kalap három férfi emlékét őrzi (Kunt 2001). 66
