Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2008-2009 - Acta Ethnologica Danubiana 10-11. (Dunaszerdahely-Komárno, 2009)

Könyvismertetések, annotációk

sonci református egyház azonban megtiltotta ennek viselését, a templomban, az iskolában és egyéb papi és közösségi épületekben is. „Amikor megkezdődtek a városban a magyar csendőrök és magánszemélyek által kezdeményezett fosztogatások, zsarolások, tiltakozások csak intellektuális körökből és a református egyház részéről hangzottak el" — idézi fel a szerző. A nehéz időkben Kövy Árpád és Böszörményi László volt a helyi református lel­kész, akik emberiességükről adtak tanúbizonyságot. „Ma, hat évtized után, ha fiaikkal ta­lálkozom, feléled bennem a régi illúziókkal átitatott világ, amelyben valamikor mindnyájan együtt éltünk" - írja a szerző. Anyai nagyapja, a nehéz vészjósló napokban naivan azt mon­dogatta: „Nekünk nem történhet semmi bajunk, elég bizonyítékunk van arra, hogy mindig hű magyarok voltunk". 1944. május 20-án költöztek a gettóba, ahol fültanúja volt édesap­ja kínvallatásának, amelyet egy Perlaky nevű magyar csendőrtiszt vezetett: az áldozatok tal­pát szöges botokkal verték, hogy megtudják tőlük, hová rejtették el értéktárgyaikat. „Egy óra mid tán hozták haza apámat egy négykerekű, nem éppen erre a célra szolgáló taligán" - emlékezik. A még sebesült, járni alig tudó apjával indítják őket többedmagukkal munka­­szolgálatba Jolsva felé, ahonnan majd rövidesen a Kárpátokba szállítják őket. A zsidóüldözés során a nácik lehetővé tették, hogy a helyi lakosságnak módjában áll­jon a zsidók kifosztására, így ezáltal az anyagi haszon reményében nagyon sokan készek voltak az együttműködésre, sőt a kegyetlenkedésre is. Nagyon sok zsidó túlélő említi visz­­szaemlékezésében, hogy a magyar csendőrök és a katonák valamint a polgári lakosság is nagy mértékben igyekeztek kihasználni ezt a lehetőséget. A tizennégy éves Hidasi Jó­zsefnek is bőven kijutott mindebből. Az egyik tisztviselő a „besorozáskor” észrevette a karóráját és visszarendelte őt. „Magának órája van a karján, vegye le és mutassa meg! - mondta parancsoló hangnemben és elkobozta a karórámat (...) mélyen megrázott ez az eset. Egy tisztviselőtől nem vártam ilyen nyílt rablást egy fiatallal szemben. ” A tizennégy éves gyerek nem is sejtette, hogy már kilenc nappal távozásunk után édesanyja és kisöcs­­cse Auschwitz gázkamráiban lelték szörnyű halálukat. Később édesapjától is el kell vál­nia, kalandos körülmények, halálos veszélyek között jut el Budapestre. Különböző helye­ken bujkálva itt éri meg a háború végét is rokonaival. Reménykedve várja vissza édesap­ját, mindhiába. Elvesztését a mai napig nem tudta kiheverni: ,,Hiányzott, mit láncszem a folytatólagosságban, hiányoztak ismeretei a múltból, hiányzott egyénisége, jövőbe látása, elhatározottsága. Hiányzott mindenkinek, mind Losoncon, mind Budapesten, Bécsben és Buenos Airesben és még ma is nekem, Freiburgban. Hiányzik mindenhol, ahová meg’ek. " Hidasi József könyve hű krónikája egy adott korszaknak, az első olyan visszaemléke­zés, amely egy magyar zsidó szemszögéből írja le egy szlovákiai magyar város magyar zsi­dóságának tragédiáját, s egy polgárváros fokozatos hanyatlását. Részletes képet kaphatunk az egykor virágzó polgárváros társadalmi életéről, politikai és vallási viszonyairól, az im­périumváltás időszakáról, s a szerző „városképi barangolásainak” köszönhetően a város ak­kori építészeti sajátosságairól is. „Én más szemmel jártam az utcán, sokszor kerülőutakat tettem, hogy egy új épületet megnézzek. Ébredezett bennem a várostervező" — emlékezik. Ember Mária 1974-ben megjelent Hajtűkanyar című, a vészkorszakról szóló önéletraj­zi ihletésű regényének első oldalán a következőket olvashatjuk: „Ennek a könyvnek a tár­gya nem ’a’ zsidó sors. Amit ez a könyv elbeszél az a magyar történelem. " Ezek a sorok ugyanúgy érvényesek Hidasi József könyvére is, azzal a módosítással, hogy az ő vissza­emlékezésének tárgya a (cseh)szlovákiai magyar történelem, a (cseh)szlovákiai magyar sors. O és családja is ehhez a közösséghez tartozott, ha ez a közösség meg is tagadta őket. „Engem, aki a magyar társadalomba szívesen beilleszkedtem volna, aki ebben a városban a család ötödik generciciójaként születettem, és még több generációval ehhez a kultúrához 214

Next

/
Oldalképek
Tartalom