Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2008-2009 - Acta Ethnologica Danubiana 10-11. (Dunaszerdahely-Komárno, 2009)

Közlemények - Csiszár Attila: "Gyermekkori mulatságok". Gyermekvilág Komáromban a 19. század közepén

razon még sem, mert habár ez a turpisság nem tudódott is ki, de a nemesis12 mégis megboszult. Egy vasárnap reggel a gyönyörűen ragyogó nap megbizsergette a véremet és azt gondoltam, hogy templom előtt még meg fürdőm. Nosza hirtelen neki iramodtam a Vágdunának és gyorsan neki vetkőzve megfűrödtem. Már épen a másodikát harangozták, mikor megelégelve a fürdést, öltözködni akartam. A mint egy deszkás talpról a mellette álló üres talpra, melyet előzőleg ugrálás és kikapás közben bevizeztem, le ugrottam a vizes talpon megcsúszva hasra vágódtam. Mikor felakartam kelni, akkor láttam, hogy az egyik karom két fenyő közti nyílás közé becsúszott és odaszorult. Próbálgattam mindenfélekép mozgatni, de csak nem akart kijönni. Segítségért se kiálthattam, mert egy teremtett lélek sem volt a Dunán, a templom ideje meg már rohamosan közeledett. Nem volt más mód mint összeszedni minden erőmet és egy erőszakos nagy rántással csakugyan meg is szabadultam az önkéntelen fogságból, de nem olcsón. A fenyő szálon levő csomó belevágódott a hasba és azt mélyen és hosszan felhasította. A seb helye még ma is látható. A templomba menésből természetesen nem lett semmi, mert a sebet sokáig kellett mosogatnom míg a vérzést sikerült annyira elállítanom, hogy a zsebkendővel átkötve felöltözhettem. Fürdés közben ezen kívül aztán több baleset nem ért, jóllehet a többi úszóval együtt minden virtuskodásban - a talpak átbukását kivéve — részt vettem. A mint erősebb és gyakorlottabb úszó lettem, én is a nagy Vágdunára jártam, és mindenféle ugrási figurákat eltanultam. Sarat hoztunk fel a mély mederből, a jégtörőkhöz úszva, arra felkapaszkodtunk és tetejéről ugráltunk a vízbe, nem gondolva meg, hogy a mederben lehetnek bentört karók és egyébb akadályok, melyek halálos veszedelmet rejthetnek magukban. Némelyek a vakmerőséget annyira vitték, hogy a híd karfájáról ugrottak be, de én ezt a vakmerőséget soha meg se kísérlettem.

Ne mondja senki azt, hogy a szegény gyerek élete örömtelen. Igaz, hogy ritkán jut valamihez, a minek ölülhessen, de ha épen neki is van része valami jóban, ennek aztán hatványozott mértékben tud örülni, épen azért mivel ritka. Ilyen ritka örömben volt részem minden évben ötször, az országos vásárok alkalmával. Nem hozott ugyan nekem soha vásárfiát mint más gyereknek, de hozott nekem annál sokkal becsesebbet, hozott igazi nagy gyönyörűséget, a mit semmiféle más vásárfiával fel nem cseréltem volna.

Minden vásárra ugyanis eljött Bécsből, vagy mit tudom én honnét egy német és hozott magával temérdek képet, többnyire színeset és kiaggatta azokat a Sieglerház (most a helyén az I. takarékpénztár két emeletes bérháza áll) tágas kapuja alatt. Ezeket a képeket néztem én nagy gyönyörűséggel, igazi drágaságoknak tartottam mindegyiket. Minthogy vásárkor mindig iskolai szünidőt kaptunk, én ebből legtöbb időt ez alatt a kapu alatt töltöttem, még azzal sem törődve, ha otthon azzal a barátságtalan megszólítással fogadnak: »hol csavarogtál ilyen sokáig«?

Pedig dehogy csavarogtam, oda csalt oda vonzott engem az alá a kapu alá valami megmagyarázhatatlan vágyódás. A képek mind német jelzéssel voltak ellátva, a mit én nem értettem, de nem is törődtem vele, mert láttam szép tájakat, gyönyörű női alakokat jelképezve a tél, tavasz, nyár és ősz évszakait; vadászjeleneteket, háborús képeket, vágtató lovakat, az osztrák hadsereg nagy généralisait. Legjobban tetszett nekem Ferencz József akkor még nagyon is ifjú arczképe. Gyönyörű színek pompáztak a kosztümjén. A fehér kabáton volt a sok ragyogó érdemjel, a válltól a csípőig érő piros-fehér-piros színekből öszszetett vállszalag; a vállra vetett szürke köpeny belül vörös béléssel, aztán a tábornoki süveg lebegő zöld tollal. Ezek a színek engem annyira érdekeltek, hogy egyedüli vágyam volt, vajha én is ilyet tudnék csinálni. Hiú ábránd! hol vennék én ahhoz festéket! Különös, de úgy van, nem arra gondoltam, hogy le tudnám-e ezeket rajzolni, én a ki soha nem

199