Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2008-2009 - Acta Ethnologica Danubiana 10-11. (Dunaszerdahely-Komárno, 2009)

Közlemények - Csiszár Attila: "Gyermekkori mulatságok". Gyermekvilág Komáromban a 19. század közepén

Acta Ethnologica Danubianu 10-11 (2009), Komárom-Komárno „Gyermekkori mulatságok” Gyermekvilág Komáromban a 19. század közepén Csiszár Attila A gyermekvilág egy köztünk élő kis társadalmi réteg, amelynek közösségi életét a játék törvényei szabályozzák. A játék mozgató ereje a felnőtt életre való készülődés a testi és szellemi adottságok folytonos gyakorlásával. A gyermekjátékok szervezett gyűjtése Ma­gyarországon a 19. század végén kezdődött el. 1883-ban Kiss Áron pedagógiai munkás­ságáról ismert tanítóképző intézeti tanár indítványozta, hogy a tanítók közreműködésével az egész ország területéről gyűjtsék össze a népi játékokat Az 1885-ben megindult mun­ka eredményeképpen két év alatt 200 tanító tetemes anyagot gyűjtött össze, amelyből Kiss Áron összeállította magyar népi játékgyűjteményét (Kiss 1891). Későbbi követői, Lajos Árpád és Gönczi Ferenc szintén pedagógusok voltak, akik a népi játékok pedagógiai, gya­korlati hasznosságát tartották szem előtt. Nem célom, hogy e helyen kutatástörténeti átte­kintést adjak, de meg kell említenem Bakos József főiskolai tanár nevét, aki a Komárom­tól északra elterülő néprajzi tájunk, a Mátyusfold gyermekjátékait gyűjtötte össze (Bakos 1953). Ez a gyűjtemény szomorú sorsra jutott. Megjelenése után (politikai okokból) nyom­ban bezúzták, mindössze néhány példány maradt belőle (Ujváry 1995, 7—9). A néprajzi gyűjtések mellett talán kisebb számú, ám nem kevésbé becses anyagot tar­talmaznak a parasztemberek, és a paraszti sorban élő kisnemesek önéletírásai, memoárjai. E krónikák, írásba foglalt önvallomások keletkezésének többféle indítéka lehet. Sokszor a példaadás, a tanítás a vezérfonaluk, hogy az újabb generációk számára tanulságul szolgál­janak, máskor a panasz vezérli a szerző tollát, esetleg — és ez a legritkább - az írás gyö­nyörűsége serkenti arra a szerzőt, hogy ily módon örökítse meg élete ama érdemesnek tar­tott eseményeit (Küllős 1988, 259). Dávidházy István, a Soproni Helytörténészek Baráti Körének tagja hívta fel figyelme­met dédapja, Kacz Lajos, néhai komáromi főjegyző emlékiratára.1 A kézirat születéséről írója a bevezetőben a következőképpen vall: „Többször gondoltam rá, hogy megírom visz­­szaemlékezéseimet azokról a dolgokról, a melyeket az idő még nem törölt le emlékeze­tem táblájáról. Bele kezdeni azonban egyre késlekedtem. Úgy gondoltam, hogy talán nem is érdemes leírni visszaemlékezéseimet, hiszen az én életem folyása olyan szürke, olyan sima és egyenletes volt, melynek alig volt egy-két kiemelkedő mozzanata, talán nem is lesz semmi abban, a mit papírra vetni érdemes. (...) Csak a magam számára idézem fel a múltat, hogy abba vissza tekintve mintegy újból átéljem a lefolyt eseményeket.” A kéz­1 Dávidházy István a család tulajdonában levő kézirat egy másolati példányát volt szives rendelkezésemre bocsátani, amiért ez úton fejezem ki köszönetemet. 189

Next

/
Oldalképek
Tartalom